A tárgyaknak viszonylag könnyű szívvel búcsút mondtam, ami nagyon sokat jelentett az életminőségem és mentális egészségem szempontjából. Igenám, de ez nem hozta még el azt a „minimalista kánaánt’ az elmémben, amiről – úgy gondoltam – a lelkesítő blogbejegyzések szóltak. Kemény évek önismereti munkája volt, mire a fejemben is sikerült (úgy-ahogy) egyszerűsítenem a dolgokat.

Miért nem tudok már lassítani??

Az első részben arról írtam, évekkel ezelőtt hogyan találkoztam a minimalizmus gondolatával és hogyan szabadultam meg a felesleges tárgyainktól, ami hozott egyfajta könnyedséget az életünkbe. Szuper. De ezután jött a nehezebb dió. Azt éreztem, hogy tök jó, hogy körülöttem rend van, de akkor miért kergetik még mindig egymást a gondolatok a fejemben? Miért nem tudok csak úgy leülni egy könyvvel a kezemben és élvezni a semmittevést, ahogy ígérték a „szakértők”? Igaz, hogy sokkal kevesebb a takarítandó felület, kevesebb a pakolászni való tárgy, én azért mégis mindig találtam valamit, amit „el kellett intézni” otthon.

(1) Erre vágytam volna

Sebaj, erre is léteznek remek ajánlások a minimalista szakirodalomban. Például:

  • kelj fel mindig jó korán
  • meditálj reggel és lefekvés előtt
  • használd a mindfulnesst a nap folyamán
  • indítsd jógával a napot
  • minden reggel írj tele 3 oldalt a gondolataiddal, hogy „kitedd őket” az elmédből
  • írj hálanaplót minden áldott nap
  • sétálj napi 1 órát egyedül a természetben
  • reggelente mindig nyújtóztasd végig a teljes testedet
  • találj rendszeresen alkalmat arra, amikor játékos tudsz lenni
  • sétálj minden reggel mezítláb a fűben, hogy leföldeld magad
  • minden este tervezd meg a következő napodat
  • alakítsd ki kapszularuhatárat a döntési fáradtság megspórolása érdekében
  • tervezd meg a heti menüt
  • legyen reggeli és esti rutinod
  • tarts rendszeresen digitális detoxot
  • heti egyszer tarts egy semmittevős napot

Félre ne értsetek a kissé szarkasztikus hangvétel miatt, ezek mind csodás és valóban hasznos dolgok. Csak hogy túl sok volt. Mert egyszerre akartam mindent. Hiszen a jó minimalisták így csinálják. Hiszen ezek hozzák majd el a csendet az elmémben is. Hiszen én ezt is tökéletesen akarom csinálni.

Ahogy mindent. Igen, az a fránya maximalizmusom volt a kerékkötője mindennek. Ja, hogy a maximalizmus és a minimalizmus épp egymás ellentétei? Hoppá.

A lassításhoz bizony lassú út vezet

Szépen lassan tanultam csak meg, hogy a lassítás nem a meditálással kezdődik, hanem azzal, hogy először elkezdek elengedni dolgokat. Ehhez foglalkoznom kellett azzal, hogy vajon miért van az, hogy csak akkor vagyok elégedett, ha mindent is csinálok, és ezeket minimum tökéletesen szeretném. Meg kellett tanulnom, hogy az elengedéshez a legfontosabb eszköz az önelfogadás és az önszeretet. Mindenféle önismereti platformokon és segítőkkel dolgoztam ezen a témán és mindegyik hozzátett valamit az utamhoz. Később találkoztam aztán a Kristin Neff nevéhez fűződő önempátia fogalmával. Az ő könyve (Együttérzés önmagunkkal) rengeteget segített, csakúgy mint Brené Brown munkája, például A tökéletlenség ajándéka című könyve vagy a sebezhetőségről szóló TED előadása.

Ha valaki egyébként nem egy maximalista starthelyzetből indul, talán akkor is könnyű beleesni abba a hibába, hogy elveszünk abban, hogyan is kéne jól csinálni a lassítást, hiszen annyi módja van. Ahogy olvasgatjuk a bloggereket, hallgatjuk az előadásokat, számtalan módszer vagy szokás tűnhet vonzónak. Előfordulhat, hogy egyszerre több minden akarunk beépíteni az életünkbe, amivel épp, hogy nem az egyszerűsítést érjük el.

Pont az a lényeg, hogy már így is túl sok az életünkben a kell, kéne, illene; legyünk hát magunkkal kíméletesek, amikor egyszerűsíteni próbáljuk az életünket ne akarjuk a tökéletes slow life-ot máról holnapra.

Apró lépésekben érdemes haladni, elfogadva, hogy az úton mindig lesznek buktatók, visszaesések, sőt néha úgy tűnik, hogy elölről kell kezdeni az egészet. Idővel azonban a fenti ajánlások közül egyre több be tud épülni a mindennapjainkba. Nem kell mindenkinek a világ összes jó, „lassító” szokását beépítenie, csak azt, ami neki akkor éppen illeszkedik az életvitelébe és a személyiségéhez. Lehet, hogy egyszer majd minden naplementekor jógázni és meditálni fogok, most egyelőre annak örülök, hogy a pilates beépült a mindennapjaimba.

(2) Jó lett volna, ha azonnal csigaüzemmódba tudok kapcsolni, miközben körülöttem minden csillámportól és harmatcsepptől csillog, de nem ez a realitás
Fehér foltok

Az én utam során nagy felismerés volt, hogy Zoë Kim mondása, miszerint „Csak azért, mert van helyed még nem biztos, hogy meg kell töltened valamivel.” nem csak a fizikai térre és a tárgyakra vonatkozik, hanem a naptáramra és az időmre is. Hogy mekkora jelentősége van a fehér foltoknak az ember napjában/hetében. Nagyon fontos, hogy legyenek olyan kisebb-nagyobb időtartamok a mindennapjainkban, amikor semmit sem kell éppen csinálnunk. Az agyunk evolúciósan nem volt még képes lekövetni azt a rengeteg információt, ami naponta ömlik ránk, ezért még inkább szüksége lenne rá mindenkinek, hogy legyen ideje egy kicsit lekapcsolni, kikapcsolni.

Ez persze nem könnyű, hiszen a lassítás érdekében manapság egyértelműen az árral szemben kell úszni, ami nem feltétlen kellemes dolog. Én azt vettem észre, hogy ebben is az önmagammal szemben tanúsított elnéző kedvesség és megengedés a kulcs. Ha ostorozom magamat, mert nem sikerült egész hétvégén tartani a digitális detoxot, azzal nem vagyok előrébb. Ha vállon veregetem magamat, mert a héten többször is kikapcsoltam este fél 9 körül telefont, az már hatalmas haladás.

Körülbelül 7 éve vagyok ezen az úton és eddig egyetlen egyszer sikerült – véletlenül – egy igazi semmittevős napot csinálni. Pedig annyit olvastam már a „dolce far niente” áldásos hatásairól, hogy nagyon izgatta a fantáziámat. Többször neki is futottam, de aztán valamit mindig „kellett” csinálnom mégiscsak. Nyilván megvan az oka, amiért még mindig nehezen tudom elengedni magamat, ezzel még munka van.

Viszont hatalmas élmény volt azon a bizonyos, véletlenül becsúszott semmittevős napon megtapasztalni, hogy azért még számomra sem lehetetlen vállalkozásról van szó, és hogy a legjobb dolgok néha spontán történnek, nem amikor nagyon dolgozunk értük.

A spontaneitás lehetőségéhez viszont kell, hogy hagyjunk fehér foltokat az életünkben.

Az önismeretet sem lehet megspórolni.

Az önismeretet azért sem lehet megspórolni szerintem ezen az úton, mert ahogy egyre kevesebb tárgy, program és inger vesz bennünket körül, egyre kevésbé tudjuk ezekkel elterelni a figyelmünket és előbb-utóbb tényleg kénytelenek leszünk szembenézni saját magunkkal.

(3) Ha kevesebb a zavaró figyelemelterelő tényező az életünkben, tudunk magunkkal is időt tölteni

Sokaknak az a kérdést kell felgöngyölíteniük a folyamat során, hogy miért nehéz számukra nemet mondani. Mert ez is egy kulcs az egyszerűsítésben. Hogy megtanuljunk nemet mondani. Feladatokra, programokra, információkra és igen, vonzó lehetőségekre.

A döntési fáradtságot viszont meg lehet spórolni

A döntési fáradtság ma már talán egyre ismertebb fogalommá válik. Lényege, hogy minden döntési folyamat pszichológiai igénybevétellel jár, ami csökkenti a mentális energiánkat. Minden egyes döntés, melyet a nap során meghozunk, megnehezíti az agyunk számára a következőt. Ahogy egyre fáradunk, egyre inkább hajlamosak vagyunk meggondolatlan vagy rossz döntéseket hozni. Nem is gondolnánk, de az olyan jelentéktelennek tűnő döntések is, mint hogy ’mit vegyek fel reggel’ vagy ’milyen teát készítsek a reggeli mellé’ is csökkentik az aznapi döntési kapacitásainkat.

Amit ez ellen tehetünk, az az, hogy minimalizáljuk azokat a döntéseket, amelyeket egy nap folyamán meg kell hoznunk. Ez pedig egyszerűsítéssel és rutinok kialakításával lehetséges. Viselhetünk például egy akár, a személyes névjegyünkké váló egyenruhát minden nap (lásd Mark Zuckerberg vagy Steve Jobs) vagy öltözködhetünk egy kapszulagardróbból. Ehetünk minden nap ugyanazt reggelire vagy lehet egy fix, ismétlődő reggeli menünk a hét napjaira (pl. minden hétfőn zabkása, minden kedden rántotta, stb.)

Ezek mind a reggelre vonatkozó példák, nem véletlenül, hiszen nem akarjuk máris mentális deficittel indítani a napot, hogy mire az első komolyabb döntést meg kell hoznunk, addigra már le is fáradjunk.  De természetesen a nap folyamán bármikor beépíthetünk rutinokat, amivel egyszerűsíteni tudjuk az életünket. A döntési energiáinkat pedig hagyjuk meg a valóban fontos, komoly döntéseknek.

Nálam például
  • 6,5 éve a szerda délutánjaim azok, amiket a gyerekek a nagyszülőknél töltenek, így nem kell alkudozni, sakkozni, hogy mikor találok szabad időt a héten, hanem mindenki tud ezzel tervezni és ez mindenkinek remekül működik.
  • Minden csütörtökön érkezik a zöldségdoboz és ekkor veszek pékárut is a piacon, nincsenek felesleges körök.
  • Mikor a kisfiamnak kikészítem a másnapi ruhát, akkor a dobozban legelöl lévő felsőt veszem ki (mindig hátulra kerülnek a tisztán visszapakolt ruhák), nincs gondolkodás, variálás.
  • Mindig ugyanazt a kézmosó szappant rendelem ugyanonnan, nem akarom kipróbálni a levendulás- mimózásat is, mert cuki a csomagolása.
  • Évszakváltáskor mindig ugyanabba a cipőboltba megyünk el a gyerekekkel, egy magyar gyártó 2-3 modellje közül választanak, nem járjuk körbe a boltokat.
  • A telefont este lent hagyom a földszinten, nem viszem a hálószobába, pont.

Az ilyen kisebb-nagyobb rutinok kiszámíthatóságot és biztonságot jelentenek mindannyiunknak a családban, nem foglalják feleslegesen a mentális kapacitásaimat és ezáltal sokat segítenek abban, hogy egyszerűbbek és gördülékenyebbek legyenek a mindennapok.

7 év elteltével se lettem egy zen buddhista formaruhás kelő nappal ébredő jógi, bőven van még munka a fejben minimalizálással is, de sok lépést sikerült megtennem és haladok afelé az élet felé, ami nekem pont jó lesz és ezért nagyon hálás vagyok.


Képek:
Kiemelt kép: David Dibert fotója a Pexels oldaláról
(1) Ron Lach fotója a Pexels oldaláról
(2) Alin Luna fotója a Pexels oldaláról
(3) Natalie fotója a Pexels oldaláró