Mióta eléri a kilincset, időnként átjön éjszaka. Igazából nem bánom, mert puha és aranyos, és már nosztalgikus emlékeket ébreszt a bújás, a fullasztó élmények is megszépültek mostanra. Bebújik, örülök, de aztán nem alszom, csak fekszem a takaró alatt.
Hiányzik a hó. Szeretem, amikor mindent betakar. Valahogy megállítja a kavargó gondolataimat, lenyugtat. Elképzelem, hogy milyen lehet magnak lenni a földben ilyenkor, januárban. A takaróm a föld és a hó. Kicsi mag vagyok, és most nem kell tennem semmit. Tudom nagyon jól, hogy ki vagyok, ki lesz belőlem tavasszal és nyáron, de most nem kell tennem semmit. Csak figyelni befelé. Hallgatom a kislányom szuszogását, aki mindezt ösztönösen tudja. Az a sok energia, amivel megszületett, még érintetlen. Figyelem a veséimet, az életerőm lakhelyét. Most jó melegek, végre. A lábam is, a belső bokám is, ahol felszalad a vese meridián. Finom melegítő ételekre gondolok, egy békésen áramló relaxációra és melengető téli szertartásokra. Szépen lassan elalszom mégiscsak.
Arra ébredek, hogy izgatott kis hangocskák a hóangyal szót emlegetik. Leesett az első.
