Mozdulj, ha nem történik semmi, mozdulj, ha túl sok minden történik, mozdulj, ha semmihez nincs kedved, mozdulj, ha szürkeség vesz körül, mozdulj, ha tér kell, levegő kell, szabadság kell…mozdulj, és menj ki, a szabadba…

Fekszem az ágyon, reggel van, próbálom kinyitni a szemem…de minek…nyirkos szürkeség lopózik be a függöny résein, el se kell húzni a függönyt, tudom, mi vár kint. Fuj, mondanám, de aztán megszólal bennem a másik, az optimista énem, és azt mondja, örülj, hogy reggel van, hogy felébredtél, hogy ágyad, házad, férjed, családod van… hogy a szobában meleg van, és a fürdőszobában a csapból víz – meleg víz – folyik… és igen, erre meg is mozdulok, fürdő, víz, na, kelni kell, menni kell…

Telik a nap, szürke, de mozgalmas, végzem a feladatokat, amiknek soha nincs vége, gyerekek, kutya, munka, edények, mosógép, kávéscsésze, szennyes ruhák, cica, porcicák, jaj, elfogyott a tej, a hagyma, a jutifali, fáj a hasam, a torkom, a fejem, hol a gyógyszer, hol a cellux, hol az olló, komámasszony, ne szemtelenkedj, kisfiam, miért nem reggelizel, nincs órád, ma este leadandó munka, hogy mi?! anya, anyaaa, és csak pörög, na, azt tényleg nem lehet mondani, hogy lassan, unalmasan csordogálna a nap, 8 élőlény egy házban, kéne egy kis pihenő, csönd, kéne, kéne… csak leülni… de nem, mozgás, csinálni kell…

Pedig mozgás, pont az kell ilyenkor, nekem legalábbis; másnak lehet, hogy pont ülni kell vagy lefeküdni, vagy olvasni, festeni, kinek mi a túlélési stratégia, hát nekem ez mind jöhetne, plusz a jóga, de ha egyet választhatok, akkor futni megyek, nekem  az a feltöltődés… és egy ideje nem tudtam futni, mert nincs időm, meg lesérültem, mint olyan sokszor, és lehet, hogy ezért is vagyok annyira leeresztve, de már jobb a lábam, és úgy döntök, futni fogok, újra, mert túlságosan bent vagyok, úgy érzem, megfulladok, és akkor már a jóga sem elég, akkor ki kell menni, mozdulni kell, futni kell, ismerős, megnyugtató, monoton mozgással kint a természetben, és már megyek is, és kinyílik a tér, csönd van, béke, egyedül vagyok végre, és már nem is zavar a szürkeség, megnyugtat, a szürke száz árnyalata, tobzódok a színeiben, imádom, mert amikor futok, szinte minden időt gyönyörűnek látok, esős, sötét, hideg, szeles, mindegy, mert ilyenkor szabad vagyok, belélegzem, kilélegzem, együtt a világgal, és elönt a hála, és kicsordul a könnyem, de biztos csak a hidegtől.


Fotó: Márti