Egyre többen érezzük manapság, hogy szülőként túl sok feladat nyomja a vállunkat, kimerültek és frusztráltak vagyunk, és ha körülnézünk, látjuk, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Felmerül a gyanú: a rendszerben lenne a hiba? Valóban, a gyermekek felnevelése évezredeken keresztül közösségi feladat volt, s bár számunkra már a nukleáris családokban való lét a természetes, történelmi távlatban csak egészen rövid ideje magányos tevékenység szülőnek lenni. Ugyan a társadalmi berendezkedés, a szokások változtak, azonban ennyire rövid idő alatt se a testünk biológiája, se az agyunk, se a lelkünk nem tudta ezt evolúciósan lekövetni, ezért nem is érezzük magunkat jól ebben a felállásban.

Másképp is lehet

Két példa arra, hogy más időkben, más kultúrákban mennyire részt vett a közösség a gyermek születése körüli eseményekben.

Egy régi baranyai szokás szerint a komatálat nem csak egyszerűen beadták a friss családnak a szomszédok, rokonok, hanem ünneplőbe öltözve, a falut többször megkerülve vitték a hímzett kendővel letakart kosarat, a falu népe pedig kiállt a kapuba és jókívánságokkal látta el a komákat és az ételt.

„Magába szívta azt a sok információt, amit a kapuba kiállók hozzáfűztek a koma néphez, közben örömmel szóltak egymásnak, úgy mentek. Mindez örömmel, boldogsággal és jókívánsággal rezegte át az ételt, és így a szült nő és az újszülött lelkét is táplálta, behozta a kint információit, amiben akkor ők nem részesülhettek, erőt, egészséget, boldogságot, szeretet táplálékot adott a lelküknek. A falu ilyen módon is befogadta a kis csillagot a falu közösségébe.” (Forrás: SzÁ. Kétvölgy, Őrvidék – Bernád Ilona: Isteni folyamat)

Ez a szokás annyira megérintett, hogy a Slow Gyermekágy Közösségben bevezettem a virtuális változatát: ha a csoporttagok környezetében új baba születik egy családban, akiknek az illető komatállal kedveskedik, akkor megoszt az ételről egy fotót, mi pedig, egyfajta online faluközösségként egy szívecskével, rövid jókívánsággal vagy egy odagondolással köszöntjük az új életet és az édesanyját.

„Gyűjtögető-vadászó népeknél megfigyelték, hogy egy 3 hetes csecsemő az ideje 40%-át a közösség különböző nőtagjainál tölti. 18 hetes korára a kisbabák több időt töltenek másokkal, mint a saját édesanyjukkal. Átlagosan az efe babáknak 14 közeli gondozójuk van. Ez a nukleáris családokkal összehasonlítva egzotikumnak tűnhet, de az emberi történelem során ez volt a norma.” (Forrás: Julia Jones: Newborn Mothers)

Erre persze felszisszenhetünk, hogy az biztos, hogy én nem adogatom (14!) idegen kezébe a kötődően nevelt kisbabámat. Természetesen nem is erről van szó, a lényeg, hogy lássuk, hogy nem arra lettünk tervezve, hogy egész nap egyedül legyünk egy picivel a lakás falai között, jó esetben várva haza este a felmentő sereget az apa személyében. Szükségünk van a gyakori kapcsolódásokra, a társas támaszra, hogy legyenek tanúi az örömünknek és legyenek, akikkel meg lehet osztani a nehézségeket és a feladatokat.

Mi lenne jó a babának és a mamának?

Ha a babák szemszögéből nézzük, azt már egyre többen tudjuk és értjük, hogy egy csecsemőnek minél több ölelésre, ringatásra, gyakorlatilag folyamatos testkontaktusra van szüksége az optimális fejlődéshez. Az embergyerek nagyon fejletlen aggyal jön a világra, és egy év alatt hatalmas változáson megy keresztül, amit legjobban a taktilis és egyensúlyi ingerek, illetve a gyönyör teli, szeretetteljes társas interakciók támogatnak. (Több csecsemőkori reflex is árulkodik arról, hogy hordozásra lettünk teremtve.) Ezt csak akkor tudjuk fenntartható módon biztosítani a babánk számára, ha plusz erőforrásokat vonunk be a rendszerbe, különben nem lesz bírható a számtalan napi teendő mellett. Különösen igaz ez az első időszakban, amikor a szülést követően nagyon fontos a megfelelő gyermekágyas regeneráció.

Hogy ez a felépülés és az újszülöttel való zavartalan összeszokás megtörténhessen, érdemes már a várandósság alatt elkezdeni „felépíteni” a falunkat. Sajnos ma már nem jelenik meg automatikusan a közösség az új család körül, a generációk is már egyre ritkábban élnek együtt, így az a helyzet, hogy nekünk kell a kezünkbe venni ezt az építkezést, nekünk kell elkezdeni megszőni a biztonsági hálót magunk köré. Mindezt pont akkor, amikor annyi új élményt kell feldolgozni, és amikor a legérzékenyebbek vagyunk: ez nem tűnik túl igazságosnak. A jó hír, hogy a természet megtámogatja ezt a folyamatot, ugyanis a szülést követő időszak egy fontos jellemzője a baby brain (ami gyakorlatilag az anyaság hatására az agyunkban végbemenő változásokra utal), ennek egyik velejárója pedig a megnövekedett oxitocin termelés, egyúttal a megnövekedett fogékonyság az oxitocinra. Ez pedig érzelmesebbé, érzékenyebbé, empatikusabbá tesz bennünket és elősegíti a szociális viselkedést, a társas támasz nyújtását és elfogadását. Azaz a szervezetünk is segít abban, hogy könnyebben kérjünk és fogadjunk el segítséget.

S erre a hálóra szükségünk lesz nem csak a gyermekágy során, hanem később is. Amikor úgy érezzük, bedarálnak a hétköznapok. Amikor sürgősen szükségünk van egy specialista ajánlására. Amikor imádott kicsi babánk másfél évesen egyszer csak földhöz vágja magát és azt hisszük, valamit biztosan mi rontottunk el. Amikor x idő után már végre szeretnénk kimozdulni kettesben a párunkkal. És még sorolhatnám.

Hogyan is fest ma egy nagyvárosban a XXI. századi falu?

Mindenkinek másképp. Benne lehet a szomszéd néni, aki időnként szívesen átad egy tálca süteményt; olyan online közösségek, ahol hasonló gondolkodású szülőkkel tudjuk megvitatni ügyes-bajos dolgainkat; a gyógypedagógus, akiben megvan a bizalmunk, hogy segít a gyermekünknek;  a közeli kifőzde csapata, akik időről időre leveszik a vállunkról a főzés gondját; az anyós, aki szívesen kivasal, mikor nálunk jár; az anyatársak, akikkel forgóban és jó társaságban csináljuk meg egymásnál közösen a tavaszi ablakpucolást; az unokatesók, akiket váltásban nyaraltatunk, így mi is nyerünk pár szabad napot; a pszichológus; aki segít anyai elakadásainkban; a régi barátok, akik emlékeztetnek időnként arra a gondtalan, fiatal lányra, akik anno voltunk és így tovább.

Elina Fairytale fotója a Pexels oldaláról

Ahogy beszélgetek az anyákkal, a fenti elképzelések közül sok elég utópisztikusnak tűnik a számukra, nagyon távol áll manapság tőlünk a közösségben való gondolkodás. Bevallom, én sem így indultam neki a szülői létnek, abszolút azt gondoltam, hogy majd én aztán tudom és csinálom. Persze, anyukám hozhatja a meleg ételt egy darabig, az szuper, de miért is ne porszívózhatnék fel első lendülettel, ahogy beléptünk a lakásba a kórházból hazajövet. Még akkor se feltétlenül gondoltam ezt másképpen, mikor a kisfiam 3 hetes korában egy éjszakát a sürgősségin töltöttem, mert a szédülésig, remegésig kimerítettem magam. Csak szép lassan, sokat foglalkozva önismerettel, nagy nehezen alább adva a maximalizmusomból és megismerkedve a közösségek erejével, épült ki az én falum. Még messze nem tökéletes, de amikor végiggondoltam, azt biztosan éreztem, hogy nélkülük nem hogy nehezebbek lennének, hanem nem is működnének a dolgok.

Íme, az én falum, a teljesség igénye nélkül:

  • a férjem, aki mindenben partner;
  • a nagyszülők, akik sokszor bevethetők és mindig nagy szeretettel fogadják az unokákat;
  • a testvérem, aki megtanította a gyerekeimet síelni;
  • az óvó néni, akire mindkét gyerekemet rábíztam, mert tudom, hogy nála maximális érzelmi biztonságban vannak;
  • azok a barátnőim, akiknek bármikor elsírhatom a nehézségeimet, nem fognak ítélkezni azt gondolván, hogy „jó dolgomban” panaszkodom;
  • a szülőtárs, akivel kölcsönösen el tudjuk hozni egy-egy délutánra a másik gyerekét, ha valamilyen intézni valónk van;
  • a kisfiam keresztanyukája, aki minden alkalommal maximálisan elkényezteti a gyerekeimet és tele van a szívem azzal, amikor látom, mennyire ragaszkodnak hozzá;
  • a női körök (dúlakör, önismereti csoport), akikkel hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódom, de tudom, hogy bármikor fordulhatok hozzájuk és a találkozások, kapcsolódások mindig rengeteget adnak;
  • azok a nálam 10-20 évvel idősebb nők, akik tapasztalataiból mérhetetlenül sokat tanulok arról, ami még előttem áll;
  • a közösségi kávézó a közelben, ahonnan heti több alkalommal tudok olyan egészséges, finom és csomagolásmentes menüt hozni, amivel lelkiismeret-furdalás nélkül tudok magamnak időt spórolni és ahol már tudják, hogy az én levesembe nem szabad koriandert szórni;
  • a piacon a „magos néni”, aki mindig széles mosollyal nyújt oda valamilyen finomságot a mindig éppen a helyszínen halálosan megéhező és türelmét vesztő kislányomnak;
  • a hölgy, aki kéthetente átveszi tőlem a takarítási feladatokat;
  • a kineziológus, akit bármikor kereshetek, ha nekem vagy a kisfiamnak aktuálisan szükségünk lenne rá;
  • az online pilates edzőm, akit már a gyerekek is alig várnak a képernyőn és még a házba-beragadós időszakokban is rávesz a mozgásra;
  • a közeli pékség, csomagolásmentes bolt és delikátesz, ahol mindig van egy-két jó szavuk hozzám;
  • a helyi könyvtár, ahova rendszeresen járunk a gyerekekkel;
  • a nők, akiktől az évek folyamán tanultam és ilyen-olyan formában a mai napig kereshetem őket, ha megrekedtem egy témában akár szakmailag, akár a családdal kapcsolatban;
  • a barátnőm, akivel együtt töltjük a nyári szünet pár napját, ami így kaland a gyerekeinknek és feltöltődés nekünk.

Arra bíztatok mindenkit, hogy jó kis pókanyuk módjára kezdjük el szőni a hálónkat, amely megtart a nehezebb időkben is és könnyebbé, örömtelibbé teszi a mindennapjainkat szülőként.

Még több gyermekágyas tartalomért keresd a Slow Gyermekágy weboldalt és a Slow Gyermekágy Facebook oldalát.


Photo by Polina Tankilevitch from Pexels