Ugyan nem bővült újabb kisbabával a családunk, de a tavalyi év utolsó három hónapját igencsak lelassulva töltöttem egy baleset miatt és postpartum dúlaként nem tudtam nem meglátni a megtapasztaltak hasonlóságait a gyermekágyas időszakkal.
Balszerencsés kísérlet a flowba kerülésre
Az úgy volt, hogy kitaláltam, hogy én bizony megtanulok görkorizni vagyis inkább “görtáncolni”. Pár éve láttam egy parkban egy lányt, aki néhány embernek tartott görkoris táncórát és annyira tetszett, annyira átéreztem, milyen flow-ban lehetnek, hogy befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy egyszer majd én is… Tavaly szeptemberben tehát elballagtam egy szaküzletbe és vásároltam magamnak egy csodálatosan, de tényleg csodálatosan szép kétsoros görkorit. Ezután beiratkoztam egy teljesen kezdő online skate dance kurzusra. Mindezt az őszi melankóliát elűzendő.
A második online óra bemelegítése közben elestem (a laminált parketta nem bizonyult a legjobb felületnek) és szépen eltörtem a csuklómat.
Segítség, mostájulokel!!!, fááááj, sürgősségi, várakozás, rengeteg csoki, röntgen, helyrerángatás (itt kezdődött a párhuzam, mert a fájdalom vetekedett a szülési fájdalmakkal, csak éppen ennek nem volt olyan “ezértmindenmegérte” jutalma, viszont a folyosóra kihallatszódó hangok, amelyek az én torkomból szakadtak fel, becsületére váltak volna egy, magát a folyamatba teljesen beleengedni tudó vajúdó nőnek is), gipsz, 10 nap múlva röntgen, elmozdul a csont, tessék bent maradni, megműtjük majd valamikor, kórházi benntartózkodás, műtét, pár nap múlva haza, összesen 54 nap gipsz és utána egy lassú rehabilitáció.
Utoljára szüléseim alkalmával voltam „magam miatt” kórházban. Most, amikor a műtét után hazamehettem, annyira hasonló volt az érzés: az elcsigázottság, a sebezhetőség érzése. Néztem is körbe, hogy hol van a kisbaba, hiszen ehhez az érzéscsomaghoz, hangulathoz eddig mindig járt egy újszülött is. Ezúttal azonban ez nem volt a történet része, s bár így nyugodtabbak voltak az éjszakák, de elmaradt az a seb- és lélekgyógyító, fájdalomcsillapító oxitocin hatás is, amit egy csecsemő jelenléte tud kifejteni.
Segítséget kérni márpedig tudni kell, avagy akasztják a hóhért
Mindenesetre ott voltam úgy, hogy az első hetekben nagyon minimális dolgot voltam képes elvégezni egyedül. Muszáj volt tehát segítséget kérnem. Nekem, aki mindig mindenkit arra biztatok, hogy kérjenek segítséget. Igazi “akasztják a hóhért” helyzet volt, magam is éreztem ennek a feszítő kellemetlenségét, hiszen milyen már az, ha nem tudok valamit egyedül elintézni, megoldani, segítségre szorulok.
Hiába nem esett jól, mégis rá voltam kényszerítve a segítségkérésre. Az vált be, hogy több embert bevontam, így senki nem volt túlzottan leterhelve, mindenkitől igyekeztem olyat kérni, ami nem esett túlzottan nehezére. Így egész hamar kialakult egy jól működő rendszer, és bár nagyon hálás voltam minden résztvevőnek, nem éreztem rosszul magam amiatt, hogy valakire túlzottan rátelepedtem volna, vagy túlságosan is ki lennék szolgáltatva egyetlen embernek. Elsősorban családtagokra és fizetett szolgáltatásokra támaszkodtam, de különböző módokon besegítettek barátok is.
Meggyőződésem, hogy a gyermekágyra is úgy kéne tekinteni, mintha az anya tényleg fizikailag képtelen lenne megcsinálni a dolgokat, és ennek mentén szervezni köré a kiterjedt segítői hálót, amelyben mindenki megtalálja a testhez álló feladatát. Csak így tudja az erejét és a figyelmét teljesen a felépülésének és a kisbabájának szentelni.
Lelassulás
A másik, amiről mindig regélek, hogy le kéne lassulnunk. A gyermekágyban főleg, de a hétköznapokban is. Ugyanakkor tudom, mennyire nehéz. Hiszen arra vagyunk kondicionálva, hogy hatékonyak legyünk, rengeteg lehetőség vesz körül és ha csak a “kötelező köröket” futjuk meg mai városi, gyereket nevelő családként, az is egy elég feszített tempót jelent.
Itt most nem volt mese, gyökkettes sebességbe kapcsoltam, mert nem ment másképpen. Utólag valahol örülök, hogy volt egy ilyen kényszerítő faktor, amin a belső hajcsár sem tudott felülkerekedni.
Az elején a napjaim gyakorlatilag elteltek az önellátással, mire fél kézzel lemenedzseltem egy öltözködést vagy étkezést, megcsináltam a terápiás kezeléseket, már itthon is voltak délutánra a gyerekek. Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban feszített az az érzés, hogy akkor legalább a szellemi munkákkal haladjak, mélyedjek el a jegyzeteimben, haladjak a videóanyaggal, amire felkérést kaptam. Hiszen most ugye annyi időm lett. És nem ment, egyszerűen nem ment. Most, hogy ezt írom, felvillan a tanulmányaimból egy mondat, amely a gyermekágyas anyákra vonatkozóan hangzott el. “A felépülés rengeteg testi és lelki energiát von el az anyától.”
A saját bőrömön tapasztalva azt kell mondanom, hogy valóban, amikor a test és/vagy a lélek a gyógyuláson dolgozik, akkor nem érdemes megerőszakolni és bármi mást elvárni tőle. Ha megadjuk neki az időt és a tiszteletet, meg fogja hálálni. Ilyenkor érdemes inkább a hatékonyság-szörnnyel megküzdeni magunkban (tudjátok, aki mindig azt súgja a fülünkbe, hogy „haladni kéne, haladni!”), mintsem a természetes folyamatok ellenébe menni.
A szülést követő időszakban is nagy igazság ez.
Befelé fordulás, módosult tudatállapot
Dúlai tanulmányaim során sokat beszéltünk a módosult tudatállapotról a várandósság, a szülés és a gyermekágy kapcsán. De persze az élet folyamán más olyan események is vannak, amelyek előidézik ezt a különleges állapotot. Ilyen, amikor szerelembe esünk, komolyabb betegséggel küzdünk meg vagy éppen balesetet szenvedünk.
Érdekes volt megtapasztalni most magamon, hogy az esés pillanata, a helyrerángatás fájdalma vagy épp a műtét élménye heteken, sőt még hónapokon át hányszor előtört a semmiből. Banális dolog egy kéztörés, mégis azt állapítottam meg, nem hiába nevezik a traumatológiát TRAUMAtológiának. Amikor az ember testét éri valamilyen komolyabb behatás, az bizony trauma. Sose bagatellizáljuk el senki élményeit azzal, hogy ez mennyi emberrel megtörténik, semmiség, más is túlélte. Bármilyen rutinműtét is egy császármetszés vagy akár zökkenőmentes hüvelyi szülés, ezek mind olyan extrém testi élmények, amelyek utána még intenzíven dolgoznak az emberben. Plusz meg kell barátkozni adott esetben a sebbel, a heggel és valahogy integrálni azt a testképünkbe és az élettörténetünkbe. Ez nem kevés energiát igénylő munka.
Az élmények után még egy ideig kitart a módosult tudatállapot, mikor az ember még nagyon “befelé van”, nincs kedve és kapacitása a külvilágra. Ezt ilyenkor érdemes maximálisan tiszteletben tartania a környezetnek, illetve saját magunkat sem erőltetni bele olyan helyzetekbe, ami nagyon elvon ettől a belső feldolgozó munkától és nem esik jól.
Jellemző erre a módosult tudatállapotra az is, hogy amit ilyenkor az adott személynek mondanak, az nagyon mélyre tud menni és be tud égni. Nekem sem segítettek a “fog ez majd mindig fájni időjárás változásra” és “a teljes mozgástartomány nem biztos, hogy visszajön” megjegyzések. Ugyanígy, nagyon meg kell fontolni, hogyan kommunikálunk egy gyermekágyas édesanyával, hiszen, amit ilyenkor hall, az mélyre tud szaladni és komoly munka egy-egy negatív szuggesztiót később felülírni. Ugyanakkor a biztató szavak, pozitív megerősítések is sokkal erősebben tudnak ilyenkor hatni. Biztassuk, dicsérjük sokat a gyermekágyas anyákat és a lábadozó betegeket is!
Hogy milyen gyermekágyas praktikákat vetettem be a felépülésem során, a következő részből kiderül!
A képek a szerző saját felvételei.
Kiemelt kép: Photo by Laura Stanley
