Életem legmeghatározóbb tapasztalása férfi-női kapcsolódásról nem saját párkapcsolati élményem, még csak nem is a szüleimé, vagy bárkié, akit ismerek. Nem is igen volt sok tapasztalatom ebben a témában akkor, amikor ez történt. Mégis, olyan mélyen beégett ez az élmény, hogy általa teljesen más szemmel kezdtem nézni minden kapcsolódást, de főleg a párkapcsolati kapcsolódásokat.
Középiskolás éveim elején jártam ekkor. Nem tudom, hogyan kezdődött, de mindig is nagyon érdekelt a színház, a színjátszás. Hároméves koromban Levente Péter már nagy barátom volt, és én magam kértem a szüleimet, hogy vigyenek el különböző gyerekszínész castingokra. Hatéves koromtól minden szavalóversenyre elmentem, általában meg is nyertem, később rendeztem színdarabokat, játszottam is rengeteget, mindenhol, ahol csak tudtam. A családom amúgy kifejezetten színházkedvelő közeg volt, úgy vittek a Színművészeti vizsgaelőadásaira, mint más gyereket a parkba. Így, amikor világossá vált, hogy az a középiskola, ahová jártam, nem igazán az én világom, azonnal a drámatagozatos gimnázium merült fel, mint egyetlen általam preferált opció.
A szüleim elintézték, hogy belátogathassak egy órára ebbe az iskolába, hogy megnézzem, tetszik-e valóban nekem. Egy drámaóra volt, ahová bemehettem, és csendes megfigyelőként ott lehettem.
Nem tudom sajnos a drámatanár nevét, de ezúton is köszönöm neki ezt az egy órát és nem hiszem, hogy tudja, de szinte többet kaptam tőle ez alatt az egy óra alatt, mint az összes tanáromtól együttvéve a 12 éves alapképzésem alatt.
Olyan teret hozott létre a tanár, amiben nekem megállt az idő. Egy olyan párkapcsolati jelenetet próbáltak, amiben nem hangzott el szó, csak az emberi gesztusokon, mozdulatokon volt a hangsúly. Mintha egy filmet hang nélkül néznél, így nem terel el semmi a lényegről, az érzelmek és viszonyulások valódi kifejeződésétől. Ugyanazt az egy mozdulatot próbálták el többféleképpen. A tanár azt próbálta elérni, hogy a feladott érzelmi helyzetnek megtalálják a játszók a legautentikusabb kifejeződését ezekben a mozdulatokban, hogy tökéletesen felvegye a forma az érzelmeket. Lenyűgözve figyeltem a folyamatot. Hogy ez mennyi mindent adott, azt csak mostanában kezdem úgy-ahogy egészében felfogni.
A való életben már a hármas egységben találkozol ezzel a kapcsolataidban, úgy hívják, hogy kommunikáció: érzelmek + testkifejezés + szavak.
Én a következő tanulságokkal távoztam innen, erről a próbáról kommunikációs tekintetben:
Amikor próbálom egy másik ember kommunikációját értelmezni, akkor:
Nem elég a szavakat hallgatni, mert a szavakat könnyű torzítani. Figyelni kell a testbeszédre is, mert a test nehezebben őszintétlen, de még a test is hazudhat. Láttam a próbán, hogy nem mindig tudja jól kifejezni az ember a testtel azt, amit szeretne a legjobb jószándékkal sem. Tehát kulcsfontosságú a megértéshez ráhangolódni a másik érzéseire is, mert az a forrás, és ott van a szándék teljes igazsága.
Amikor én próbálok kommunikálni valamit:
Nagyon figyelnem kell arra, hogy minél inkább összhangban legyen az eredeti szándékom, azaz az érzéseim, a testbeszédem és a szavaim. Korrigáljam, ahogy a próbán láttam, ha valami, akár a legkisebb mozdulat nem autentikus, nem a forrásból ered. Segítek ezzel a partneremnek, hogy megérthessen, hogy tényleg azt értse, amit közvetíteni szeretnék.
Életem legkellemetlenebb helyzetei és legnagyobb csalódásai mind rendre abból adódtak, amikor nem eszerint jártam el.
Párkapcsolatainkban az egymás megértésének a kulcsa és a sikeressége abban áll, hogy a másikkal való kommunikációnkban sikerül-e ezt az összhangot (a lehető legnagyobb mértékben) megvalósítani az érzelmek, a testbeszéd és a szavak között.
Soha nem késő elkezdeni a próbát.
Photo by Gustavo Fring from Pexels
