Van egy álmom. És tudok róla, hogy bilibe lóg a kezem, de most az új év fordulóján megengedem magamnak ezt a rózsaszín szemüveget, és elképzelem azt a világot, ahol senki nem baszogatja az anyukákat.
Ahol nem ítéljük el az anyát, akinek visítva fetreng a gyereke a boltban a szétcincált nyalókák mellett.
Ahol nem ítéljük el az anyát, aki üvölt a gyerekeivel, mert látjuk, hogy milyen pokoli hete/éve/napja volt.
Ahol nem osztják az észt emberek arról, hogy miért rossz az együtt alvás a gyerekkel, miért nem jó a hordozás, a babakocsi, a pürés étel, a darabos étel, a túl korai és a túl késői glutén.
Ahol nem kezdődik minden önismereti könyv azzal, hogy hol szúrják el az anyák, örökre és végérvényesen.
Ahol valaki észreveszi, ha egy anya nemcsak fáradt, hanem a szakadék szélén áll.
Ahol egy anyának nem kell döntenie hóvégén, hogy gyümölcsöt vagy gyógyszert vegyen.
Ahol nem kiváltság, hogy az anya bent aludhat a kórházban a földön a beteg gyerekével.
Ahol nem kérdés, hogy úgy szülünk, ahogy mi akarunk.
Ahol megkérdezzük egymást, mi, anyukák, hogy segíthetünk-e.
Ahol abban támogatjuk az anyát, hogy megtalálja a saját erejét.
Ahol felajánlunk egymásnak 1-1 órát, hogy a másiknak legyen esélye hajat mosni.
Ahol megosztjuk egymással, amit főzünk, mert megtanulunk adni és elfogadni és kapcsolódni is.
Ahol név nélkül felajánlunk egymásnak olyasmit is, ami nem a túléléshez kell.
Ahol nem jobb egy anyuka, mint egy gyermektelen nő.
Ahol nem jobb egy gyermektelen nő, mint egy anyuka.
Ahol az apa nem segít, hanem együtt csinálják.
Ahol nem ciki az elvált, a külön élő, a rosszban lévő státusz.
Ahol nem ciki, ha szeretsz valakit, legyen akármilyen nemű, vallású, származású.
Ahol nem ellenségek vagyunk, hanem meglátjuk a másikban az embert. Aki küzd, és pont arra a szeretetre és elfogadásra vágyik, mint mi magunk. Akkor is, ha nem merünk ezzel szembesülni.
Ilyen giccses, rózsaszín mesevilágot kívánok nekünk! Boldog új évet!
Photo by ruud slinger on Unsplash
