„Egy dologra nem vagyok feljogosítva: hogy Sári várandósságáról beszéljek” – szögezi le rögtön, utalva arra, hogy a lánya kismama lett. Már ebből látszik az a partneri viszony és a határok tiszteletben tartása, amiről a későbbiekben is mesél majd. De lesz itt még szó matriarchátusról, lelkiismeret-furdalásról, veszekedésekről és örömkönnyekről. Anyák napja alkalmából Hadas Krisztát kérdeztem.
A TED X előadásod egyik fő üzenete, hogy mennyire sokféleképpen lehetünk anyák, ráadásul JÓ anyák. Mit látsz, hol tartunk most ebben a témában?
A médiában, cikkekben, filmekben megjelenő kép nagyon sokat változott, és azt gondolom, pozitív irányba. A nőket már nem kizárólag kockás kötényben, rántást kavargatva, gyereket nevelve ábrázolják. Nagyon sok női platform elérhető, és az újságírók is törekednek arra, hogy ne cukormázasan mutassák be az anyai létet. Büszke vagyok rá, hogy az elsők között voltam, akik ezt képviselték.
Pont azért alakult így, mert én magam is nehezen voltam beilleszthető a női skatulyákba, az anyai skatulyákba. Egész életemben ezzel küzdöttem. Aztán jött a „megvilágosodás”, hogy mi lenne, ha a saját szemüvegemen keresztül mutatnék be női sorsokat? Pontosabban családokat, mert az apák is fontos szereplők. Nagyon erős igény mutatkozott arra a szemléletre, hogy elég volt a maszlagból, a hazudozásból! A „Jön a baba” című műsornak már az ötödik évadát forgatjuk a YouTube csatornára. Kezdettől fogva cél, hogy olyan történetek is helyet kapjanak, amik szembe mennek a komfortérzettel, a szabályossággal. Hiszen nem csak egyféle sors a szabályos.
A klasszikus családok mellett bemutattam kétanyás szivárványcsaládot, mellrákon átesett nőt, gyermekágyi depresszióval küzdő anyukát is, most épp egy kameruni-magyar házaspárral forgatunk. Nem véletlenül.
A média pozitív üzenetei vajon elértek a címzettekhez?
Az internetes kommenteken vagy például az ismert nők megítélésén még mindig elképedek, annyi frusztráltság, agresszió és rosszindulat jelenik meg a nőkben. Még mindig előfordul, hogy valaki csak egy utat hajlandó elfogadni: azt, amelyik az övé. Hogyan kell szülni, szoptatni, hozzátáplálni, gyereket nevelni, bölcsibe vinni, dolgozni… Ő megmondja a tutit, és ha valaki mást gondol, azt kioktatja, leszólja, minősíti. Megdöbbentő, milyen erős a megbélyegzés.
Ha csak a legújabb témát nézzük: kérjenek vagy ne kérjenek oltást a kismamák? Olyan ál-mindentudó kommenteket láttam, amiken nagyon meglepődtem. Létrejönnek különböző csoportok a facebookon aszerint, hogy ki miben hisz, ki mit tart jónak. Ezek a csoportok egymástól teljesen elszeparálva működnek, és kirekesztik azokat, akik a másik táborba tartoznak.
Nyugat-Európában például teljesen elfogadott dolog, ha egy nő otthon szül. Magyarországon ez a kérdés sok esetben ellenségeskedést vált ki. Az otthonszülők becsmérlőek tudnak lenni azokkal, akik a kórházat választják, a kórházpártiak pedig felelőtlenségnek tartják az otthoni szülést. De ennél sokkal kisebb dolog, a „hordozókendő vagy babakocsi” téma is olyan viszályokat tud kiváltani, ami néha már-már komikus. Szerintem nincsenek általánosságok, mindig csak egyedi esetek vannak, és jóval elfogadóbbnak kéne lennünk egymással.
Nagyon sokfélék vagyunk, de vannak érzések, amik szinte minden anyában felbukkannak. Az egyik ilyen a lelkiismeret-furdalás. Elmesélted, hogy ez benned is megjelent. Végül a lehető leghitelesebb személy, a saját lányod nyugtatott meg, hogy ő így szerette a gyerekkorát, ahogy volt.
Lelkiismeret-furdalásom még mindig van. Már nem emlékszem, mi volt az a sok „világmegváltó” riport, ami miatt 11-re értem haza, de azt tudom, közös estéket bizony elmulasztottam a lányommal. Most home office-ban sem arról szól az életünk, hogy ha vége a fiam online iskolájának, utána estig boldogan legózunk. Amikor hívtál, odatettem nekik az ebédet, és bevonultam beszélgetni a kisszobába. Ahelyett, hogy együtt ennénk, mint egy normális család.
Köszönöm, így már nekem is lelkiismeret-furdalásom lett…
Minden napra jut valami ilyesmi, ne aggódj! El kell fogadni, hogy vannak családok, amik így működnek, mert az anya sokat dolgozik.
Milyen anyának tartod magad ebben a családban?
Vagánynak. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok „tüncimünci”. Nagyon meleg, ölelgetős, gondoskodó vagyok, de közben arra törekszem, hogy a gyerekeimmel töltött idő kalandos legyen, tele legyen impulzussal. Emellett hisztérikusan tudok aggódni – van, amiben egyáltalán nem vagyok laza. A lányom egész kamaszkorát vigyázzban feküdtem végig, hogy mikor fordul végre a kulcs a zárban éjszaka. Legutóbb pedig a várandóssága kapcsán idegeskedtem: kapjon-e oltást, mikor kapjon, dolgozzon-e, ne dolgozzon, de hát kell dolgozni…
Két gyereked van – Sári már felnőtt, és hozzád hasonlóan tévés munkát választott, Zsiga pedig 11 éves, elszánt focista. Teljesen más életkorban és élethelyzetben voltál, amikor születtek. Észreveszel valamilyen változást a saját anyaságodban?
Sári rovásán megtanultam, hogy ha egy családi program közben megcsörren a telefon, hogy szaladjak el egy riportra, már sokkal inkább elgondolkodom rajta. Ez alól kivétel a „Jön a baba”, mert ha egy szülés beindul, nyilván rohanok. Megtanultam nemet mondani és súlyozni, hogy mire érdemes visszaemlékezni húsz év múlva, és mire nem. Ehhez pofára kellett esni néhányszor, sok mindent át kellett élni.
Kívülről úgy tűnik, nagyon erős a női vonal a családotokban. Mit gondolsz, az anyukád milyen anyának tart téged?
Ez egy igazi matriarchátus. Szerintem az anyám sokáig nem tartott jó anyának engem. Fiatalon szültem, és viszonylag hamar elváltunk az első férjemmel. Anyám rengeteget segített, sokszor állt ő helyettem a vártán. Ő volt az, aki mindig mellettem volt. Bármi történt, mindig számíthattam rá. Hektikus a kapcsolatunk, semmiképpen nem egy átlagos anya-lánya viszony. Nem nagyon szokott dicsérni, nem emlegeti, hogy jól neveltem vagy nevelem a gyerekeimet. De elfogadja a döntéseimet, és ennek örülök.
És mi jellemzi a lányoddal való kapcsolatot?
Egy lány szerintem mindig az anyja lánya marad. Ezt Sárin is érzem. Egy nap minimum háromszor-négyszer beszélünk, és nagyrészt ő hív. Én próbálom kevésbé zavarni, mert ha rosszkor hívom, rám vágja a telefont. Nagyon erős a kötelék köztünk, de nem „nyunyimunyi” a kapcsolatunk.
Inkább partneri?
Igen, ez a jó szó rá. Partneri kapcsolatban voltam és vagyok a lányommal. Ez nem elidegenedést jelent, hanem azt, hogy sosem volt köztünk alá-fölérendeltség. Mindig van egy kis cívódás, de mellette megfér az imádat is. A legnagyobb veszekedésből rögtön át tudunk váltani könnyes ölelgetésbe.
A nagymama szerepre készülődve mit veszel észre magadon? Vannak már terveid?
Az elsőszámú tervem az, hogy csak akkor ugrok, ha szükség van rám. Semmiképpen nem szeretném az integritásukat és a függetlenségüket megsérteni. Ők hárman már egy kis család. A lányomnak nem kell úgy csinálni, ahogy én csináltam, és nem szólok bele semmibe, csak ha kérdeznek. Ezt muszáj megállnom. Az ő dolguk, hogy milyen lakásban, hány gyerekkel, hány kutyával, milyen munkabeosztással élnek. Nem szeretnék elhatalmasodni felettük, mert az nagyon rosszat tesz egy párnak, ha a kedves mama állandóan ott trappol az
életükben. Muszáj, hogy az ő döntéseik az ő döntéseik legyenek.
Sáriék azon gondolkodnak, hogy elköltöznek egy nagyobb helyre, a házunkban pedig pont eladó egy lakás. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha… Aztán gyorsan ráharaptam a nyelvemre, és nem szóltam a lányomnak, mert nem tenne jót, ha ilyen közel élnénk egymáshoz.
Ennél hitelesebben nem is tudnád kifejezni, hogy nem szeretnél rájuk telepedni.
Érdekes, mert régen a generációk egy telken vagy egy lakásban éltek, ez volt a természetes. Most nagyon sok anyuka magányos amiatt, hogy egész nap otthon van a gyerekével, közben pedig kéri, hogy hadd intézze egyedül a dolgait, ne legyeskedjenek körülötte. Nagyszülőként igyekszem majd megtalálni az egyensúlyt. Úgy szeretnék jelen lenni, hogy az valódi segítség legyen, és ne teher.
Idén hogyan zajlik, mit jelent nektek az Anyák napja?
Nem nagyon kötődünk ünnepekhez. Ha van egy szép családi ebéd, amikor nem veszünk össze, az már egy jól sikerült Anyák napja. De ez bármikor lehet, nem kell hozzá május első vasárnapjának lenni. Az elmúlt években Sári nem is volt itthon Anyák napján, mert mindig valahol külföldön forgatott. Most biztosan nem utazik… Arra pedig mindig figyelek, hogy anyukámat felköszöntsem, mert neki fontos ez az ünnep.
Élmény volt ez a beszélgetés, feltöltődtem Kriszta közvetlenségéből, lendületéből és őszinteségéből. Az interjú alatt a kérdéseken kívül pedig egy kis titok is járt a fejemben… Egy barátnőm jól ismeri a Hadas családot, és kitaláltuk, hogy meglepetésként ő Kriszta édesanyjáról ír cikket (ITT olvashatjátok). Orgona ága, barackfa virága, ez a keresztinterjú a mi ajándékunk egy különleges anya-lánya párosnak Anyák napjára.
Fotók: Hadas Kriszta
