Szia, kicsim, mondom annak a két csíknak, a WC-n ülve… és sírok, és még sokáig nem tudok felállni, annyira remeg a lábam és a szívem… akkor még nem értem, hogy tulajdonképpen már anya vagyok, azt hittem, csak leszek, de nem, anyává akkor válsz, amikor már a gondolataidban a gyermeked ott van, és a szeretet is, felé, ott ő már megszületett, még ha fizikailag nem is, és lehet, hogy soha nem is fog, vagy nem te szülöd meg… de akkor már eldől, hogy anya vagy, leszel, örökre…

Szia, kicsim, becézgetem a hasamat, ami dudorodik, mint egy nagy labda, és mindig megvan a mi kis időnk, a mi kis rituálénk, amikor esténként, miután elcsitul a pörgés, csönd és nyugalom van, leülök a kanapéra, kezemet a hasamra téve, behunyom a szemem, és figyelek befelé, Rád, érzem az apró változásokat a testemben, a mozgásodat, ahogy odasimulsz simogató kezemhez… próbállak elképzelni, pici kezed és a kis arcocskádat… és beszélek hozzád, vagy csak zenét hallgatunk, van kedvenced is, hát azt mindig meg kell…béke van ilyenkor, mindkettőnkben.

Szia, kicsim, suttogom a füledbe, amikor megszületsz és a kezembe adnak, hosszú-hosszú utazásod után, és a 32 óra vajúdás után, sok fájdalom és munka után, mert ez munka, mindketten dolgoztunk, keményen, nyomjon anyuka, hát persze, nyomok, alig van erőm, de az végül valahogy mégis megsokszorozódik; te pedig a levegőért küzdesz már, a köldökzsinór, ami addig a meg-nem-született életet jelentette számodra, már a nyakadon van és fojtogat, húzna vissza, hát már itt meg kellett tanulnod, hogy az élet egy küzdelem, ezért a nyomorúságos kis életért  is küzdeni kell, a 9 hónap alatt végigjárni a több millió évnyi evolúció útját, emberré válni és végül megszületni, kicsusszanni az új és ismeretlen világba, ami nehezen, de sikerül végül, és az első sírás meg is nyitja a tüdőt, és lélegzel, kétségbeesetten ordítva veszed végre a levegőt, aztán már csak pihensz, csöndesen rám nézel, és minden rendben van már, és én is csak nézem a szemedet, nem érdekel semmi más, hogy számoljuk meg az ujjait, micsoda butaság, nem számít semmi, gyönyörűnek látlak, és érzem bőrömön puha kis tested melegét, most már kívülről, és érzem az illatod, és amikor a szemedbe nézek, nem egy kisbaba tekintetét látom, hanem az Istenét, az lehet ilyen… hisz látszik, hogy te már mindent tudsz, ott van benned minden világ bölcsessége… ahogy a szülés is már maga a csoda, törékeny időtlenség, amikor megnyílik egy kapu, amin érkezel és közben egy töredéknyi időre be tudunk pillantani egy másik létezésbe, az élet és halál közti pillanatba, oda, ahol egybeolvadnak a létsíkok… megszülettél, és az aranyóra beragyog mindhármunkat, apát, anyát, gyermeket, nincs múlt, fáradtság, félelem….

Szia, kicsim, nyugtatgatlak, miközben felveszlek szoptatni, ne sírj, hát itt vagyok, gyere, de közben én magam is majdnem sírok, nem tudom, mitől, már mindentől, a boldogságtól, a meghatottságtól, vagy a fáradtságtól, a kialvatlanságtól, a magamra hagyottságtól, a félelemtől, hogy valamit nem jól csinálok, az örökös aggódástól, a tudattól, hogy most már nekem örökre felelősséget kell vállalnom egy másik emberért, rám zuhant a lét elviselhetetlen nehézsége… a kisbaba a világ legnagyobb boldogsága, de közben siratom valahol az eltűnt fiatalkoromat, a régi kislányt, aki voltam, a gondtalanságot, mert nagyon sok ez így egyszerre, és nem csak a testemben zajló hormonális tűzijáték miatt – amire azért csak később jövök rá, hogy egyébként színtiszta gyermekágyi depresszió -, hanem mert hiába készültem rá, nem tudom, igazán megértettem-e a feladatot, és nem tudom, méltó vagyok-e erre az isteni ajándékra… Bár az már világos, hogy nem az enyém vagy, hanem csak kölcsönbe kaptalak, bizományba, mint egy talentumot, hogy segítőd és kísérőd legyek az utadon, amit viszont neked kell végigjárnod, bármilyen is és bármeddig tartson is az, én pedig a legjobb tudásom és erőm szerint vezesselek, én, mert engem választottál… Persze az ilyen bölcsességek nem vigasztalnak azokban az időkben, amikor nem tudom, mit csináljak, hogy ne sírj, mert nem tudom, éhes vagy-e vagy fáj valami, vagy csak anya kell, sokszor csak tehetetlen vagyok… dehát nincs mese, és merengés, hanem csinálni kell… feladat van, akkor is, amikor azt érzem, már felkelni sem bírok az ágyból…

Szia, kicsim… kukucs, juj, hát megvagyok! Bújócskázunk, és amikor megtalálsz – előbb-utóbb, de inkább előbb -,  nagyokat sikongatva nevetsz, toporogsz apró lábaiddal, és tapsikolsz örömödben, nincs is ennél nagyobb boldogság, anyát megtalálni a szék mögött, pedig jó kis rejtekhely, és csak egy percig nem láttál, de mégis úgy örülsz, mint valami rég nem látott kedves ismerősnek, hát végre megvagyok, újra és újra… hát nem tudod, hogy soha nem tűnök el az életedből, ugyanígy, mindig, ott leszek, ha keresel…

Szia, kicsim… futás… várj, megvan az uzsonna, és a tornacucc, biztos? Hát legyél ügyes, kezdődik az óra… hol a benti cipőd? Nem tudom, tegnap még megvolt, biztos csak ott van a kupac alján, na, igen, te jó ég, hogy néz ez ki, csak nem ráömlött a kakaó?! hát már mindegy, vedd föl, és siess, megint elkésel, és igen, jövök érted délután, edzés van, rajzsuli, szolfézs, tudom, tudom… szia, szia kicsim, na, menj már… és mész, csámpásan futsz, potyognak a kezeid közül a füzetek, ceruzák, te jó ég, kire ütött ez a gyerek?

Szia, kicsim, kopogtatok a szobád ajtaján, minden oké… milyen volt ma a suli? Igen, mindjárt kész a vacsora, gyere, közben mesélj… töridoga? Jó, nem kérdezem, kémiát meg pláne nem… de aztán mégiscsak hallgatlak, mert beszélsz, sőt, ömlik belőled a szó, és ennek örülni kell, ha az ember gyereke kamasz, hogy egyáltalán szóba áll a családdal, meg velünk, pláne, de hát hogyisne, mindenki meghallgat mindenkit, és jó testvérek is vagytok, néha ugyan szívatjátok egymást, de persze csak szeretetből; ellenben mi, szülők kicsit cikik vagyunk, vagyis boomerek… de talán mégis bírtok, mert elmesélitek a napi történéseket, és nagyjából tudjuk, kik a barátaitok, sőt, mindig alszik nálunk pár plusz gyerek… szia, drágám, minden oké, gyerekek? Jól vannak, itthon most éppen öt van, de csak egy a saját. 🙂

Szia, kicsim, mikor jössz haza? Kivel? Hogyan? Telefonálsz, ha indulsz? Meg küldj SMS-t időnként… de mégis, kihez mész pontosan? Hogy ez nem olyan buli? Hát milyen? Jó, de akkor legalább annyit, kik lesznek ott…
Aztán nem alszom egész éjjel, félóránként nézem a telefonom, várom az üzenetet… a rendőrséget is végül majdnem felhívom… hát bocs, de hogy pont akkor merül le a telefonod, amikor indulsz hajnalban, viszont nem érsz mégsem haza másnap délig, mert közben összefutottál a Jocóval, és afterparty, hát köszi, szia, kicsim, nem akarlak most látni, tűnj el a szemem elől, mert olyat mondok, hogy megbánom később… nem, nem cseszegetlek, de bizony nem mész egy ideig sehova…
máskor ordítanék, de most csak megemelem a hangom, a harag már hálává csöndesedett, mármint a Gondviselés felé, de rád attól még mérges vagyok, hát nem érted, hogy majd belehaltam a félelembe…

Szia, kicsim… itt vagyok, a Kossuth utca sarkán, de nem látlak… a piros kocsival jöttem, csak észreveszel… na, igen, ott vagy, gyere, késő van, sok a dolgom…szívesen, de ennyi azért belefért, csak elugrottam érted…esik az eső, nehogy megázz, kincsem 🙂

Szia, kicsim… hát, jó utat…nézek fel rád…fél fejjel magasabb vagy nálam. Elmosolyodsz, itt és most már nem vagyok ciki. Hagyod magad szeretni, megölelsz… pont, mint rég, bár kicsit megváltoztak az arányok. Útnak indulsz.
A reptéren vagyunk, becsekkolás, apával mi is végigvárjuk a sort, a pultnál már azért előre engedünk, hisz mégis te utazol, mi hátul várunk, csendben… Külföldre mész, egyetemre. Messze. Egyik szemem sír, másik nevet…könnyes mindkettő.
Büszke vagyok Rád. Te intézted így, tanultál, készültél, felvettek…vár a világ, és te szárnyalsz; nyitott vagy, bátor és szabad, mert annak neveltünk. A sok minden, ami az elmúlt években történt, amit mi adtunk, és a család, az iskola, a környezet, a barátaid, akiket már te választottál, és úgy tűnik, jól, végül összeérik benned… ahogy látom benned magunkat, és a generációkat, a nagyszülőket, sőt, a dédiket is, annyira ÉN vagy és MI vagy és mégis más, TE magad vagy… lehet, nem is ismerlek teljesen, de mégis, nekünk együtt volt feladatunk, és most mégis el kell engedjelek, de már nem félek, és nem is vagyok szomorú, vagyis de, nagyon is, mert ennek az időszaknak vége, de tudom, ez az élet rendje, mindennek megvan a maga ideje, a tied most jött el… indulsz, az új, saját, felnőtt életed felé… és arra gondolok, hogy lázadoztam néha, hogy csak nektek élek, és hol vagyok én, de tulajdonképpen ez is én voltam, és örülök végül, hogy egy percet se vesztegettem el a visszahozhatatlan időből, így, együtt veletek lett teljes az életem, nincs hiányérzetem, az élet százszorosan kompenzált…
hát indulsz, mit adhatnék neked, a hamuban sült pogácsa nem az én erősségem, viszont útravalónak becsomagolom az altatódalokat, a meséket, a puszikat, öleléseket, vidám rajzolásokat, homokvárakat, esti kiöntött tejecskét, verstanulásokat, mézeskalács-sütéseket, anyataxit, drukkolásokat, izgalmakat és meghatottságot, az olaszos veszekedéseket, a nevetéseket, közös utazásokat, Némót, a tengerimalackákat és a cicát és Lolkát… az együttlétet, az időnket…a feltétel nélküli szeretetemet…

És persze, ennek nincs is vége, tudjuk mindketten, bárhogy is, még ha te elmész is, én meg maradok, és amikor majd én megyek el, te pedig itt maradsz, én még akkor is, mindig is, az anyukád leszek. 


Fotó: Márti