A MoNa – Anyatermészet Egyesület Anyakonferenciáján jártunk, ahol a kerekasztal beszélgetés az anyaközpontokról, női közösségekről szólt, Anyák a Központban – Az (ön)gondoskodástól a társadalmi változásokig címmel. Hazai és nemzetközi résztvevők együtt keresték a választ arra, hogyan lehet a nyitott közösségi nappali jellegű tereket működtetni?
Nagy élmény volt ott lenni ezen a beszélgetésen, igazán inspiráló azok történeteit hallgatni, akik úttörők a saját területükön. Az ő tapasztalataik mindannyiunk hasznára válnak.
………………………………………………
Résztvevők:
A kerekasztalt Dömösi Emese vezeti, aki a MoNa (Mother Nature – Anyatermészet Egyesület) elnöke és a MINE elnökségi tagja.
Andrea Laux – 2010 óta a MINE (Mother Centers International Network for Empowerment) elnöke, az anyaközpont mozgalom vezető személyisége a németországi Baden-Württemberg tartományban. Új anyaközpontok alapításában van szerepe világszerte. Alulreprezentált csoportok elkötelezett szószólója, élelmiszermentéssel is foglalkozik.
Marieke van Geldermalsen -szakmáját tekintve építész és városépítő. Számos anyaközösség létrejöttét és működését segíti, 2000 óta vesz részt a MINE munkájában. 27 éves kormányzati tapasztalattal rendelkezik. Hollandiából származik, jelenleg Bécsben él, és egy jövőbiztos élettér létrehozása projektben vesz részt.
Vancsura Vera – a budapesti Anyahajó közösség vezetője. Személyi edző és jógaoktató.

Milánkovics Kinga – közgazdász, számos civil közösség alapítója vagy tagja. 2000-ben hozták létre az első női közösséget Gödöllőn, 2005-ben alapult meg a Regina Anyaközpont. 2006-tól a MINE tagja. Jelenleg permakultúrával és idősgondozással foglalkozik kiemelten – Tudatos Öregedés Alapítvány, Magyar Permakultúra Egyesület.
……………………………………………………
Emese: Mi egy anyaközpont? Hogyan írnátok le valakinek, aki még sose látott ilyet?
Andrea: egy olyan tér, ami egyszerre otthon és nem otthon, egy köztes tér. A bizalom és kapcsolódás tere.
Vera: olyan tér, ahol az édesanyák meg tudják osztani, ami őket foglalkoztatja. Ahol érdekli a többieket. Lehet, hogy van fizikai tér is, de nem feltétlenül. A közösség alkotja a teret.
Kinga: Eleinte nekem is a tér volt a középpontban. Mostanában, hogy eltelt 25 év, amit megéltem a nők helyzetével kapcsolatban, most kicsit absztraktabb módon gondolkodom, tágabban látom: a világnak az a változást generáló közepe, a gondoskodás alapú, felelősebb, szabadabb társadalom alapja, amit mi nők tudunk összerakni.
Andrea: nekem az a tapasztalatom, hogy van, amikor nem elég a virtuális kapcsolódás, szükség van a fizikaira, mert itt tudnak az emberek találkozni – és ez az emberi természetünkhöz mélyen hozzátartozik. Fontos, hogy fejlesszünk gondoskodó közösségeket, és akik azt megteszik, azok a nők. Ha krízis van, akkor mi nők reagálunk először.
Azt gondolom, hogy olyan fizikai térre van szükség, ahol megtanuljuk a saját belső terünket fejleszteni. Az anyaközpont lehet egyszerre co-working iroda, gyerekvigyázó hely, lehet közösségi központ, közösségi konyha, de az egésznek a lényege az a szellemiség, ami összeköti ezeket az embereket.

Emese: mi inspirálhat embereket az anyaközpont létrehozására? Titeket mi inspirált? Milyen szerepet tölt be az anyaközpont a közösségetek életében? Milyen igényt elégít ki?
Kinga: Nálam ez akkor kezdődött, amikor egyéves volt az első gyerekem. Nem volt egyszerű időszak, mert nem tudtam honnan tájékozódni, 2000-ben még alig volt net, nem volt információm, hogy mit hogyan kellene csinálni. Ezzel többen is így voltunk, Gödöllőre kitelepült nők, anyák.
Akkor még nem volt se közösségi média, se facebook, maximum betárcsázós net.
Ezért apróhirdetést adtunk fel, mondván, hogy nőket, anyákat keresünk.
Feladtam a hirdetést, és a nappalimban jöttünk össze először. Alig fértünk be.
Vera: Az Anyahajó alapításánál nem voltam ott, de sokat hallottam a történeteket, anyukáktól, amik többnyire arról a kontrasztról szóltak, hogy egyedül ültek a nappaliban a gyerekkel, míg korábban felnőttek között dolgoztak. És egy négyhónapos gyerekkel nem lehet beszélgetni. Nagyon nehéz egész nap babadalokat hallgatni, egyedül tolni a babakocsit, mert az anyukák elmentek egymás mellett. Ebből valahogy ki kellett jutni!
Olyan hely kellett, ahol lehet találkozni, megosztani, elmondani, hogy ez nehéz. Látni, hogy a másik is pont ebben a cipőben jár, és már ketten visszük ezt a nehezet. Aztán négyen és huszonnégyen. Volt egy „doboz”, egy újságosbódé a lakótelepen az ABC mellett, ez lett az Anyahajó bölcsője.

Andrea: Személyesen nézve azt mondanám, hogy azért hoztam létre egy ilyen központot, mert számomra az anyaszereppel való azonosulás nagyon nehéz volt. Láttam, hogy mások rögtön anyává válnak a gyerek születésével. Számomra ez teljes bukásnak tűnt. Nem a gyerekem miatt kezdtem anyaközpontot alapítani és kapcsolódni másokkal. Ez inkább rólam szólt. Egy személyes kihívás volt. Bizonyos voltam benne, hogy ha létrehozom a központot, akkor képes leszek megérkezni az anyaságomba is.
Marieke: Nekem nincsenek gyerekeim, én a kormányzati oldalról jövök. Így találkoztam az olyan kezdeményezésekkel, amik anyaközpontok kialakítását célozták. Azt gondoltam, milyen szép ez, hogy az anyák gondoskodnak egymásról. Elolvastam egy tudományos könyvet is a témában, és ugyanerről szólt csak más megfogalmazásban. Azt látom, hogy a nők bevonása, empowerment-je a nyilvános terekbe nagyon jó hatással van a társadalmi működésre.
Emese: Ki gondolná, hogy egy újságosbódé is funkcionálhat anyaközpontként! A terekkel kapcsolatban milyen jó stratégiákat tudtok megosztani, hogyan érdemes kialakítani és fenntartani ilyen központokat? Mik a fő szempontok?
Kinga: Ha most csinálnék anyaközpontot, teljesen másképp csinálnám mint 20 évvel ezelőtt. Akkor nem voltak terek. Eleinte bérelni kellett egy helyet, de gyakorlatilag kiégtünk a rezsi fenntartásában. Abba is kellett volna hagynunk, mert nem tudtuk fizetni a bérleti díjat. Ma inkább olyan helyet keresnék, ami befogad minket. És így sokkal jobban lehetne a tartalomra figyelni.
Vera: A „doboz” után és az anyák nappalija után a helyi kultúrházban fogadták be az Anyahajót. Majd az egyesületben nagy törekvés volt a saját hely, ahol nem kell alkalmazkodni senkihez, lehet jönni este is reggel is. Végül is egy önkormányzati bérlemény lett a megoldás. Itt a rezsi piaci áron van, ez nehézzé tette a fenntartást, máig sem könnyű.
Nem biztos, hogy a saját tér a cél, de mi most még ezt az irányt képviseljük, ahol az egyesület a maga ura, ahol van 10 kulcs, 10 ember között oszlanak el a feladatok. Egyelőre pályázatokból tudjuk a fenntartási költségek nagy részét finanszírozni.
Emese: Mi a helyzet Miskolcon, Andi?
Mivel ez nem egy szigorú kerekasztal, Emese a hallgatóság között ülő, a miskolci Holdam nevű anyaközpont egyik képviselőjéhez,Balák Andihoz fordul.
Andi-Holdam: Nálunk is döcögősen működik a közösségi tér. Szállásként is működünk, a szállás.hu-n is fent van a hely, ebből jön a legtöbb bevétel, illetve adományos programokból. Mi készítjük el a szállást, mi takarítunk. De újra és újra feljön, hogy van-e erre szükség. Mindig meg kell újulni és újra kitalálni, hogy mitől működik ez jól. Egyelőre megy, de az új megoldásokon is gondolkozunk.

Emese: A MINE nemzetközi hálózata kb. 1000 anyaközösséget köt össze szerte a világon. Buenos Airestől Berlin belvárosán át Belgrád romanegyedéig. Mi a helyzet a térrel a nemzetközi színpadon?
Andrea: azt látom, hogy ahol háború vagy egyéb krízis sújtotta az országot, ott arra van szükség, hogy saját helyük legyen. Nem a bérlemény, hanem a tulajdon a megoldás. Demokratikus helyeken pedig inkább azokra a nőkre van szükség, akik elég bátrak, és letárgyalják, hogy a központoknak saját helye legyen. Itt később a fenntartás a nehézség, és az hogyan tartjuk meg a szellemiséget.
Marieke: Szlovákiában sok központ úgy indul el, hogy a helyi templom ajánlja fel a helyet a központoknak, és később indulnak el a saját hely felé.
Lengyelországban, Varsó egyik negyedében, meggyőzték a polgármestert, hogy mennyire passzol a programjához, hogy helyet adjon a nőknek. Kaptak egy pici irodát a városházán, ami teljesen megváltoztatta az ottani életet. Mert mindenhol ott voltak a babakocsik! Ez hatással volt a köztisztviselőkre is, és a központ egy idő után kapott egy régi postaépületet. Amíg a pici irodában voltak a városházán, nagyon jó kapcsolatot tudtak kialakítani a köztisztviselőkkel. És a hely indulásra is tökéletes volt, mert nem kellett bérleti díjjal foglalkozniuk az elején. A kávéra, takarításra összedobták a pénzt, eleinte a pénzügyek apróban zajlottak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a tér nemcsak megtartja a csoportot, de a térnek is szüksége van gondoskodásra, takarításra stb.

Emese: Kis színesként hagy említsem meg az ukrán alapos program kapcsán a HajráAnyu Egyesületet Hajdúszoboszlóról. Náluk éppen formálódik egy anyaközpont – ahogy kapcsolatba kerültek ezzel a körrel, jött a felismerés, hogy„ja hát én pont ilyet akarok csinálni!”. Most az Ökotárs Közös Értékeink c. pályázatán adták be anyaközpont létrehozására, Ennek kapcsán a helyi polgármesterrel is van már időpontunk.
Emese: Milyen konkrét kihívásokkal szembesültök az anyaközpontok a pénzügyi alapok megteremtése mellett?
Vera: Szerintem az egyik legnagyobb kihívás a humán erőforrás hiánya, mert az anyák véges kapacitással rendelkeznek. Emellett az is folyamatosan fennálló kérdés, hogyan tartsuk fent az önkéntesek motivációját. Hogyan tartsuk fent az érdeklődést? Hogyan tegyük magunkat láthatóvá kisebb és távolabbi közösségekben is?
Különböző álláspontok vannak arról, hogy mi egy ilyen anyaközpont célja? Közelieket vagy távolikat szólítsunk meg? Legyen nagy léptékű, fesztiválszerű vagy elég, ha 5 szoptatós anyuka jön össze? De eddig mindig lett valami megoldás, amikor elakadtunk.
Emese: Mi az, ami átfordítja a nehéz helyzeteket, elakadásokat?
Vera: Fogalmam sincs. Talán a közösség ereje. Valaki talál egy segítőt vagy az égből pottyan valaki.
Andi- Holdam: Nálunk az egyik kihívást az jelenti, hogy folyamatos cserélődés van, állandóan intenzív generációváltásban vagyunk. Az egyesületünk teljesen önkéntes alapon működik, főleg kisgyermekes anyák tudnak benne lenni. Persze sok régi alapító tag van, de ők aktívan már nem tudnak hozzátenni. Azt tapasztaljuk, hogy az elnökséggel járó feladat nagyon sokká válik, ahogy nőnek a gyerekek, nem fér már bele.
A tagok cserélődése az összeszokás miatt is kihívás. Volt egy mag, aztán jött a Covid, és egy Messenger-csoport nem helyettesíti a személyes kapcsolódást.
Az anyagi keretek megteremtése is folyamatos kihívás.
Emese: Tudtok mondani olyan megoldásokat, amik jónak bizonyulnak?
Andi-Holdam: a személyes találkozók lendítenek át a mélypontokon, ahol jobban lehet kapcsolódni és megismerni egymást.
Kinga:
Bennem most igen heves érzések vannak ezzel kapcsolatban. Nagyon nehéz azt hallgatni, hogy 25 év után is ugyanazok a nehézségek. Amikor elkezdtük, teljesen az volt az elképzelésem, hogy később jobb lesz. Mennyire abszurd, hogy most is ugyanott tartunk!
A legnagyobb kihívás az, hogy még nem vagyunk elég dühösek. Hogy nem azt mondjuk, hogy ez nekünk jár! Hogy kell kiügyeskedni, hogy összerakjuk a 10.000 forintokat… Na tessék, az amazon feltör belőlem – utal Kinga a bemutatkozás egyik feladatára. Persze nevetés kíséri, ugyanakkor mindannyian értjük a hevületét.

Emese: Szerinted mi lehet a megoldás?
Kinga: Hozzunk létre köröket, tudatosodjunk. Mi nagyon kiégtünk az elején ebben a munkában. Nekem van rá tendenciám, hogy mindent túl korán kezdek. És ha nem nézünk szembe a történelmünkkel, akkor mindig ugyanabban találjuk magunkat…
Emese: Nagyon innovatív volt, amit ti csináltatok. Én pont akkor, 2010-ben költöztem haza Németországból 14 év után. Emlékszem, hogy ültem otthon a kemencepadkán Kiszomborban, szoptattam, és azt kérdeztem magamtól, hogy „hol vannak itt a nők?” akkor mentem el Hozzád Gödöllőre a Reginába, hogy mondd el, hogy mi ez? Hogy csinálod? Aztán 2011 körül Tatán találkoztam Andreával és Mariekével. Azóta ez nem ereszt a téma.
Kiss Judith – MoNa: Külföldön élek ugyan, de azt tudom, hogy van olyan település itthon, ahol a polgármester támogatja a civileket. Anyakört hoztak létre egy teremben, heti kétszer gyűltek össze. Egy idő után, amikor látták, hogy működik, kaptak egy saját teret. Nekem ez azt mondja, hogy ne féljünk elmenni az önkormányzathoz.
Emese: Ha a pénz nem lenne kérdés, akkor milyen lenne az ideális hely anyaközpontok számára?
Andrea: Ez könnyű. Legyen konyhája.
Emese: Milért a konyha? Magyarországon úgy szokták mondani, hogy a nő helye a konyhában van. Miért a konyha?
Andrea: mert a tűz körül ülve tudnak könnyen kapcsolódni az emberek. Egyszerre lehet a konyhában és közösségben is lenni. A kisgyerekeknek szüksége van ételre, italra. És így azok az anyák is könnyen kapcsolódnak, akik amúgy nem tudnak beszélgetni egyetlen felnőttel sem.
Kinga: Legyen két nagy szoba és ne hallatszon át a gyerekek zsivaja, legyen konyha, egy terápiás szoba, és ideális esetben egy gyerekbarát kert. És két fizetett részállású dolgozó – azokra a háttérmunkákra, amit senki nem szeret csinálni.
Emese: Búcsúzóul egy praktikus tanácsot tudnátok adni, mint hamuba sült pogácsa azoknak, akik most akarnak létrehozni anyaközpontot?
Marieke: Beszélj a szívedből, kapcsolódj a barátaikkal, kövessétek az ösztöneiteket.
Andrea: Kérj segítséget.
Vera: Kérj segítséget.
Kinga: Kapcsolódjon Veletek, annyi tudás van itt.
Emese: Menjél és találd fel újra a keretet!
