– Megint? Miért, már volt egy?
– Persze. Rögtön utána.
– Olyan hamar? De miért?
– Fogalmam sincs. Ez a szokás, nem?
– Én sem tudom. Utálom az ilyet.
– Hát én is utálom, de mégsem mondhattam, hogy nem megyek!
– Nem, azt tényleg nem. Ne haragudj!
– Miért haragudnék? Nem a te hibád.
– És legalább jó volt?
– Nem. Nagyon szar volt. Minden pillanatát utáltam. Egy rakás zokogó ember borul a nyakadba, miközben te magad is alig bírsz el a saját fájdalmaddal. Milyen hülye szokás ez?
– Nekik is el kell búcsúzni valamikor.
– Tudom, de miért az első héten? Másra sem vágytam, csak hogy egyedül lehessek végre és jól kibőgjem magam, de mindig ott volt valaki. Fel akartam fogni, meg akartam érteni, hogy mi történt! Vicces nem? A felfoghatatlant. A megérthetetlent.
– Később jobb lett volna?
– Mármint a búcsúzás? Talán, nem tudom. Nem hiszem.
– De most már jobb?
– Sokkal.
– Miért?
– Mert ő akarta így, meg mert én is így akartam, meg mert rögtön, az elején így kellett volna, de akkor még nem tudtam, hogy így akarom, és amúgy sem csak az én döntésem volt.
– És nem fogod sajnálni?
– Mit? A kóválygást az elhagyatott temetőben? A szánakozó, idegen arcokat? Az üres szavakat? A lelkiismeret furdalást, hogy már megint hónapok óta nem jöttem? A színjátékot, hogy ebből akár nekem, akár neki, bármi jelentett volna valamit? Nem, kicsit sem fogom sajnálni. Inkább lemegyek a partra, leülök egy padra és szótlanul bámulom a vizet. Egyedül. Felidézem a pillanatot, amikor elsodorta a víz, ahogy a virágok utána úsztak, mintha nem akarnának lemaradni. Ahogy a napfény csillogott a vízen és ezer felé tükröződött. Így nem a sötétséget, a veszteséget fogom felidézni, hanem a fényt, ami erőt ad, hogy tovább tudjak lépni. És ha netán mégis sírva fakadnék egy kicsit, a kutya sem fog törődni velem. Ilyenek vagyunk, elmegyünk egymás mellett. Ez a szokás, nem így van?
Photo by Matthew Henry from Burst
