Drága gyermekek, fantasztikusak vagytok, de megszakad értetetek anyai szívem.
Oda jutottunk, hogy kisiskolás gyerekeim, miután nem találtam gyerekvigyázást nekik, kértek és buzdítottak, hogy nyugodtan hagyjam őket egyedül, jók lesznek, nem fognak veszekedni, fogat is mosnak majd becsszóra, csak ne hagyjam ki ezt a szülinapi vacsorameghívást.
Hallgattam őket elképedve és egyszerre voltam büszke, hogy valahogy sikerült mégis nagylelkűséget beléjük plántálni, és megrettentem, mert ez minden, csak nem normális.
Lefutottak az elmúlt másfél év pillanatai,
a kis arcuk amikor megérkezett az első iskolabezárás híre,
ahogy tanulunk írni az egyikkel és mértékegységeket a másikkal,
ahogy elmaradt minden számukra az élet gerincét jelentő évek óta megszokott ünnepség,
ahogy maszkot varrunk magunknak,
ahogy búcsúzkodunk az iskola kapujában, mert már csak ők mehetnek be az iskolaépületbe, aztán már ők sem,
ahogy sakkozunk a hol így hol úgy lévő nyitvatartásokkal és kijárási szabályokkal,
ahogy nem hagyjuk el a városhatárt már fél éve,
ahogy állandóan minden módosul, ami őket érinti, és már nem mernek reménykedni sem, mert már megtanulták, hogy annál rosszabb nincs, mint számolni a napokat, majd szembesülni azzal, hogy hiába reménykedtek,
ahogy rám korlátozódik a társasági életük és az otthonunkra a világ,
ahogy már nem tudom az unplugged élet értékeit felmutatni nekik,
ahogy ordibálnak velük idegenek az utcán, hogy takarodjanak azonnal haza, mert biztosan fertőznek,
ahogy kudarcot vallok a legfontosabb feladatomban, hogy egy biztonságos életképet és jövőt adjak át…
És persze ahogy kialakulnak a vicceink, ahogy nevetünk, ahogy megtanuljuk, hogy hogyan legyünk elnézőbbek azzal, akinek épp nagyon elege lett az egészből, ahogy beszélgetünk az életről és az értékekről, ahogy táncolunk a konyhában, ahogy tanuljuk, hogy mit jelent az egészség, ahogy rengeteget mesélünk és egyszer csak már nemcsak én lehetek a mesélő…
Az elmúlt közel másfél év majdnem minden napját együtt töltöttük.
Próbálok visszaemlékezni, hogy milyen volt régen, előtte és mi változott azóta a tekintetükben, a mosolyukban, a mozdulataikban.
Akarva akaratlan látták, hogy mit teszek értük, értünk, másokért, és erre most saját szükségleteiket hátrahagyva küldenek engem szórakozni.
Ami persze szép és megható, de nekik nem kellene még velem együttérezni, nem kellene engem óvni, nem nekik kellene engem „játszani” küldeni…
Photo by Tatiana Twinslol from Pexels
