Úgy alakult, hogy eddigi életem folyamán senki se lelkesedett még a közelemben a Valentin-nap megünnepléséért. Én hol nagyon vágytam volna rá, hol elengedtem, most meg úgy vagyok vele, hogy kicsit talán azért nem lenne rossz.

Emlékszem, a Valentin-nappal először 11-12 évesen találkoztam, mikor a (nyolcosztályos) gimiben, ahova jártam, körülbelül 2 héttel az ünnep előtt kikerült a folyosóra egy ládikó, amibe megcímzett üzeneteket lehetett dobni és ezek kiosztásra kerültek február 14-én. Ez akkoriban nagyon központi kérdés volt, nagy volt körülötte hetekig a zsongás, találgatás, susmus, ki kitől mit fog vajon kapni.
Azt már pontosan nem is tudnám felidézni, hogy egyáltalán kaptam-e levelet valamelyik évben, amíg működött ez a program, vagy, hogy én kinek mikor mit küldtem. Megvan viszont annak a felfokozott érzésnek az emléke, az izgalom, a kíváncsiság, a vágyódás és a csalódás is. Akkoriban bizony nagy durranás volt a Valentin-nap, legalábbis arra vágytam, hogy az legyen, de az aktuálisan kiszemelt szívszerelmem sose érezte úgy, hogy tollat kéne ragadnia e jeles alkalomból.

(1)

Majd következtek a csodás kamaszévek, amik az amerikai tini- és egyéb szerelmes filmek bűvöletében teltek, amikor majd megvesztünk, hogy mi is szerelmesek legyünk, de nekem évekig csak Leoval és Braddel kellett beérnem – a szobám falán a plakátokról mosolyogtak rám vissza. Na, hát aztán amikor Valentin-nap környékén meghasadó szívvel kellett végignézni a suliban a párok enyelgését, akkor vált jelmondatunkká a hasonló cipőben járó barátnőimmel, hogy „utálom a Valentin-napot!” Nyilván elég savanyúnak érződött az a bizonyos szőlő.

Mikor aztán volt végre kit megajándékoznom a szerelmesek ünnepén, sőt nagy boldogságomban a barátnőimre is akartam szórni a szeretet csillámporát, így mindenkit megleptem szívhez szóló, személyes ajándékokkal, akkor is elég egyoldalú maradt az ünneplés iránti szándékom. No sebaj, nem számít, hiszen végülis nem is érdekel a Valetin-nap. (Na jó, azért nem esett jól.)

Jöttek ismét a szingli évek, az „utálom a Valentin-napot!” szlogent lecseréltem „teszek a Valentin-napra” felkiáltásra. Persze ebben is benne volt egyfajta titkolt vágyódás.

Végül megismertem a későbbi férjemet, akivel egyetértettünk, hogy a Valentin-nap egy amerikai ünnep, „ugyanmiközünknekünkhozzá”. Meg egyébként is a fogyasztói társadalom és a kereskedelem, a távolról importált és vegyszerezett vágott virágok és mi „anélkülismindignagyon”.

Az elmúlt években ugyan már megpendítettem, hogy végülis senkinek nem fájna, ha szolidan megemlékeznénk erről a szerelmes napról. Hiszen kellenek az ünnepek, a jeles alkalmak, amik kicsit kiemelnek a hétköznapok sodrásából, de egyelőre még nem épült be a február 14. a közös ünnepeink sorába. Olyan már volt, hogy 13-án kaptam egy szál rózsát, szigorúan NEM Valentin-nap alkalmából.

Meglátjuk, mit hoz a jövő. A régi vágyódás már nincs bennem, de azért ezidőtájt egy begyújtott kandallót, egy habos forró csokit, a háttérben halk zenével azért, úgy érzem, el tudnék viselni és integrálni az elveimbe. 🙂

(2)

Kiemelt kép: Karolina Grabowska fotója a Pexels oldaláról
(1): Ylanite Koppens fotója a Pexels oldaláról
(2): Taryn Elliott fotója a Pexels oldaláról

Tags :