Legalábbis a kisgyermekeink élete biztosan. És ennek gyakorlását Tőlünk is rendre elvárják. Így van ez jól.
De mit tegyen az anya, ha 3 év autózás és 2 év legózás után (ez természetesen felcserélhető babázásra és barbizásra), közben az összes süti és gyurmareceptet kipróbálva, relaxációs meséket mondogatva, gyermeknevelési könyveket olvasgatva, biztonságos kötődésre törekedve, tapsikolva minden egyes helyes forma beillesztéséért egy zenélő műanyag izébe, ősmagyar énekeket énekelve, önállóságot, empátiát és egyéb készségeket tanítva, MÁR NINCS KEDVE JÁTSZANI?
Nekem nincs kedvem. És úgy érzem, nem vagyok egyedül. Azt is látom, hogy azok az Anyukák jutnak el „hamarabb” erre a pontra, akik keresik önmagukat. Nincs meg az inspiráció, a hivatástudat, amely kielégítené tenni vágyásukat, emiatt azt érzik, örökké játszaniuk kell.
És valójában igen. Örökké játszanunk kell, de nem feltétlenül legóval.
Tedd fel az alábbi kérdéseket magadnak:
- Ha nem lenne szükségem pénzre, mivel tölteném el az életem?
- Mit élveztem a legjobban gyerekként?
- Mikor ragadott magával úgy tevékenység, hogy teljesen belefeledkeztem?
- Mitől éreztem utoljára, hogy a földi mennyországban vagyok?
- Mi az, amivel a földi mennyországot a jelen életemhez igazítva újra le tudnám hozni?
Ezek a kérdések megnyitják a figyelmünket a valódi vágyaink, képességeink felé, amelyet jelen helyzetünkhöz igazítva, a realitás talaján maradva, próbáljunk meg az életünkbe integrálni.
Persze van egy olyan nézet is erről, hogy ha megvan, ugorj… Szerintem a legfontosabb, hogy válassz.
Előremozdító elmélkedést kívánok!
Fotók: Müller Mónika MMIAM Photography
