Neked volt képed magadról, hogy milyen anyuka szeretnél majd lenni?
Nekem volt. Amikor anno megrajzoltam magamnak a saját anyaságom leendő képét, akkor egy könnyed, nevetős, üde anyukának láttam, aki benne van a buliban, jófej és jó társaság.
Többnyire lehetett is rám számítani a fentiekben, az életkori kívánalmak szerint voltam a magyar hangja a plüssöknek, ugráltam a pocsolyába, gyönyörködtem az egyformának tűnő kavicsokban, versenyeztem speed-ezésben (na nem, ott még nem tartunk, ez egy fergeteges kártyajáték), hagytam magam szépen kisminkelni (gondolhatjátok), nevettem és megnevettettem, mégsem tudtam teljes mértékben tartani a fogadalmamat.
A gyerekek felé talán jobban, de saját magam és a felnőttek felé már egészen biztosan nem.
Ahogyan szépen felsorakoztak a feldolgozhatatlannak és megoldhatatlannak tűnő helyzetek az életemben, úgy nőtt bennem a merevség és a rugalmatlanság. Elkezdett minden új, meglepetésszerű vagy bizonytalan dolog egyre irritálóbbá válni, én pedig egyre erősebben kapaszkodtam a rendbe (legalábbis az illúziójába) és váltam egyre rosszfejebb felnőtté. Eljutottam arra a szintre is, ahol már teljesen függetlenül attól, hogy amúgy kellemes vagy kellemetlen dologról volt-e szó, a legapróbb bizonytalanság esetén, azonnali egyetlen lehetséges válaszom, az volt, hogy nem. Egyre többet morogtam és egyre kevesebbet nevettem. Egyre több listát írtam a feladataimról, de egyre kevesebb örömöt leltem a tevékenységeimben. Egyre többet aggodalmaskodtam, de egyre kevesebbet lazítottam.
Biztosan nem volt túl kellemes ez a pár hónap a környezetem számára sem, de mégis azt mondhatom, hogy én voltam az, akinek ez az állapot a legkényelmetlenebb volt.
Mert lázadozott bennem a vadság, üvöltött a nőiség, sírt a spontaneitás és teljes depresszióba esett a finomság. Minden létező porcikám rosszul érezte magát ebben. Ez nem én voltam. Nagyon nem az az anyuka, nő voltam, akit láttam egykor, aki lehettem volna. Hiába volt minden ésszerű külső vagy belső rábeszélő hang, hogy ez így a felelősségteljes, ez így a felnőttes, ez így az anyukás, ez a normális, ez a komoly, nem tudtak meggyőzni arról, hogy ez az egyetlen létező út. Úgy akartam felelősségteljes lenni, hogy közben laza vagyok. Úgy akartam felnőtt lenni, hogy közben játékos maradok. Úgy akartam komoly lenni, hogy közben rugalmas vagyok. Nem tudtam belenyugodni, hogy ez lenne AZ, hogy ennyi lenne, hogy ezért nevelkedtünk, tanultunk, cseperedtünk, hogy a nagy komolyságban szorongjunk a felelősség terhe alatt jól megkeseredve.
Nem!
Ha Te is hasonló cipőben jársz, akkor biztosan érdekel, hogy mi erre a megoldás. Az én első legfontosabb stratégiám a lazítás volt, bármennyire kontraproduktívnak is tűnik, nem az. Mert, ahogy mindig kell, hogy legyen annyi időd, hogy meghallgasd a gyerekedet, vagy leülj vele egy társas partira, úgy magadnak is kell, hogy biztosíts hasonló, a mókuskerekedből kikapcsoló pillanatokat. Nemcsak testben, hanem fejben is! Ez a legnehezebb része. Kell, hogy legyen olyan tevékenységed, ami annyira kikapcsol, hogy azokra a percekre mindenről képes vagy megfeledkezni. Igen, még arról is, hogy anya vagy. Ez nem felelőtlenség, hanem a legkomolyabb energiamenedzsment amúgy, mert figyeld meg, minél inkább képes vagy ilyen pár perceket beiktatni a napjaidba, annál hatékonyabbá és eredményesebbé válsz, miközben egyre jobb lesz a közérzeted és egyre jobban élvezed az életed.
Ez egyben a legkézenfekvőbb megoldás is, hiszen szerencsédre beépített szövetségeseid is vannak, a gyerekeid személyében, akik nap, mint nap fáradhatatlanul invitálnak a játékba, a nézzidébe, és példázzák a tökéletes belefeledkezést.
Photo by Artem Beliaikin from Pexels