Szombaton nem volt kedvem futni menni, egész napos képzés van, online ugyan, de kuporgok a gép előtt, figyelek, tanulok, de utána már annyira fáradt vagyok… persze tudom, a kutya miatt muszáj menni, kell a mozgás, a tér, a levegő, hát lehet, hogy csak sétálunk egy kicsit… előbb inkább elolvasom a híreket, majd aztán…

Meghalt Monspart Sarolta, ordít a szalagcím, nem is tudok tovább olvasni.

Ülök egy kicsit, aztán kimegyek az előszobába, felveszem a futócipőm, hívom a kutyát, és elindulok, futni.

Gyönyörű, tavaszi naplemente van, nyugodt, harmonikus tempóban kocogunk a kiskutyámmal, ő is békésen, nem olyan tomboló lelkesedéssel, mint máskor… talán érzi a szomorúságomat… én meg csak gondolkozom, de a gondolataim most nem kuszák, Monspart Saroltára gondolok futás közben, arra, hogy most ezt neki futom… és hogy mennyit kaptam tőle, az ő inspiráló életéből… mert az számomra nem csak a futásról szólt, hanem az újrakezdésről, a hihetetlen erőről és a hitről… a bátorságról és az elengedésről, a szenvedélyről, az életszeretetről, a segítésről, a tenni akarásról.

Egy tájfutó versenyen egyszer ő igazított el, mondott pár tippet, mosolygott, lelkesített; ahogy az egyik városi futóversenyen is, a Nyugati téri felüljáró lábánál állva biztatott mindenkit, erőt adva az utolsó, legnehezebb kilométerekhez…

Köszönöm. Akkor is, most is. És megyek, futok tovább az úton, újult erővel, ahogy mutattad nekem, nekünk.

“Helyt kell állnunk a munkahelyen, az otthoni feladatokban, és közben nőnek is kell maradnunk. A helytálláshoz, a küzdelemhez pedig erő kell, és ennek megszerzésében, valamint megtartásában segít a futás.” (Monspart Sarolta)


Samuel Silitonga fotója a Pexels oldaláról

Tags :