Sokan küzdünk egy egész életen át, hogy elég jóvá váljunk.
Te mit gondolsz erről?
Te is küzdsz ezzel?
Te is mindent megteszel, hogy végre valahára, egyszer és mindenkorra, elég legyél? Elég jó legyél?
Mikor fog eljönni a várva várt pillanat?
A nagy sietségben, (az elég jóvá válás) folytonos csinálásában megálltál-e már egy percre is, hogy elképzeld, hogy beleérezz, hogy milyen lesz az a pillanat, amikor odaérsz?
Ki fogja neked megmondani, hogy mikor elég? Mikor leszel elég, mikor teszel eleget?
Vár-e valaki, aki majd odaáll eléd és pátosszal a hangjában, egy csokor virágot szorongatva a kezében azt mondja, hogy „Gratulálunk, Ön Kedves Zsófia (és itt persze helyettesítsd be a saját neved), Ön mától kezdve elég (szép, jó, okos, intelligens, gazdag, bölcs, megvilágosodott, stb., stb).”
Lesz-e olyan pont, amikor nagyot sóhajtva végre hátra dőlhetsz a kanapédon és azt mondhatod, hogy „Igen, elég (jó) vagyok.”
És akkor? Mi fog történni ezután?
Érzésem szerint két út van.
Az egyik út elég fárasztó és hosszadalmas, viszont kalandokban és kihívásokban bővelkedik. Ezen az úton mindent, de mindent elkövetek, hogy elég „valamivé” váljak. Bármeddig elmegyek, bármit megteszek, akár a csillagokat is lehozom az égről, az összeset és még egyet, belefeszülök, küzdök, harcolok foggal-körömmel, amíg csak bírok, hogy végül kifáradva, kétségbeesve, hogy „én mindent megtettem és mégse sikerült” feladjam és egyszer és mindenkorra belenyugodjak (?), hogy nem sikerült, ez nem elég, kevés vagyok, nem és nem és nem vagyok elég jó (magamnak, a másiknak, a páromnak, a szüleimnek, a gyerekemnek, a világnak)!
VAGY
A másik út egy pillanat. Minden egyes pillanatban. Úgy lenni, úgy élni, hogy elfogadod azt, aki vagy. És itt nincs folytatás. Mert elfogadni azt, aki vagy, már nem minősíthető melléknevekkel, hiszen pont az a lényeg, hogy MINDEN és BÁRMI benne VAN.
VAN.
A semmittevés ugyanúgy mint a gürizés, a lébecolás ugyanúgy, mint a küzdés, az öröm és a kacagás ugyanúgy, mint a bánat és a sírás. Minden, mondom MINDEN – és ebbe a mindenbe ÉN IS beletartozom – pontosan úgy tökéletes, úgy csodálatos, ahogy van, amilyen.
A világegyetem egyszeri és megismételhetetlen csodája vagy. Ez elég jó, nemigaz?
Talán nem könnyű, de nincs mire várni, mert a pillanat bármikor eljöhet, de lehet, hogy sose jön el. Te dönthetsz. Tedd meg kérlek. Végezd el a belső munkát, gyógyítsd meg a benned rejlő sebzettséget, lelj rá a belső értékedre, hisz ez a legfontosabb, amit megtehetsz önmagadért, és a bolygónkért is.
MIT VÁLASZTASZ?
(Fotó: saját)
Ezzel az írással Édesanyámnak szeretnék tisztelegni, akinek bár ez a pillanat sose jött el, az én szívemben elég volt mindig. Ma lenne 73 éves.
Photo by Juliano Astc from Pexels
