“Indulnunk kell, gyere, vedd a cipőd, csillagom” – mondod.

Semmi válasz, meg sem rezdül, úgy játszik tovább. Jó, hagyod még egy kicsit, addig ellenőrzöd, hogy van-e útivíz, papírzsepi.

Az órára pillantasz, el kell indulni, türelmetlenkedsz, odamész hozzá, már hullámzó tenger a hangod, és próbálsz a testeddel akadályt képezni a gyerek és a játszás között.

Ezúttal válaszra méltat, de csak azért, hogy lerázzon és időt nyerjen.

Egy darabig sodródsz az időhúzásban, de egyre tehetetlenebbnek érzed magad, akkor ismét megnézed az időt és kész, elveszted a fejed, hangod viharos tenger. Üvöltesz, mert késésben vagytok, de leginkább azért üvöltesz, mert rosszul esik, hogy üvöltened kell, hogy hallják.

Mennyire jó volna, ha gyerek, férfi, kolléga, barát, rokon hallana Téged, figyelembe venne Téged!

De persze, tudjuk, hogy az éremnek két oldala van. Itt nem biztos, hogy az az érem másik oldala, hogy vajon Te eléggé figyelsz-e másokra, hiszen, ha édesanya vagy, akkor valószínűleg mást sem csinálsz, hanem az, hogy vajon Te eléggé figyelsz-e saját magadra? Te meghallod-e saját belső hangodat, vagy Üvöltenie kell, hogy halld? Ha szeretnéd, hogy halljanak mások, akkor halld magad Te is. Ha szeretnéd, hogy törődjenek Veled mások, akkor törődj magaddal Te is. Ha szeretnéd, hogy respektáljanak mások, akkor vedd figyelembe magad Te is.

Ha ezek után sem történik változás, akkor jogosan üvöltesz. De hidd el, hogy fog! Próbáld ki!