Sajnos a válások száma egyre csak nő, mind több és több anyát érint, ezért úgy gondoltam, erről mindenképpen beszélnünk kell ebben a hónapban. Anyaként egy válás után szó szerint nulláról kell újrakezdeni az életet. Bármi is az oka a szakításnak, a gyerekek érdekeit szem előtt tartva egy új jövőt kell kialakítani, ami sosem könnyű. Ennek nehézségeiről, buktatóiról beszélgettem Dr. Fekete Olgával és Dr. Szilvássy Ritával, akik mindketten jogi háttérrel rendelkező mediátorok, így komplex rálátásuk van a témára. Kértem, hogy külön-külön válaszoljanak a kérdéseimre, mert fontosnak tartom, hogy a lehető legtöbb oldalról és szemszögből beszéljük át ezt a problémakört, így biztosan mindenki megtalálja benne, azt, ami az ő helyzetére igaz, és iránymutatás lehet.

Miért olyan nehéz a válás után anyaként újrakezdeni? 

dr.Fekete Olga

Olga: “A válás minden szinten megviseli a feleket, Anyaként, elvált feleségként sok lelkiismeret-furdalással küszködik a legtöbb nő, függetlenül attól, hogy ő kezdeményezte-e a válást vagy sem. Mindehhez társulhat önértékelési válság, veszteségérzet, hogy csak a leggyakoribb negatív érzelmekről beszéljünk.
Többnyire komoly érzelmi és anyagi deficittel indulnak neki az újrakezdésnek, sok változással jár és ezek sokszor kezdetben inkább nehézségeket hoznak.Anyagi szempontból is tudomásul kell venni, hogy az illúzió, hogy egy közös teherviselésen alapuló és többé-kevésbé jól működő család felbomlása után a külön élő feleknek és a gyermekeknek az életszínvonala változatlan marad. Sok kompromisszummal, lemondással és alkalmazkodással jár általában az új élethelyzet.
Sokszor a környezet sem megértő, nem veszi tudomásul, hogy ez hasonló gyászfolyamat, mint amikor meghal valaki, és elvárnák, hogy minden téren képes legyen az anya az újrakezdésre.”

dr. Szilvássy Rita

Rita: „A jó dolgokhoz idő kell…” tartja a mondás. Ez bizony így van a család esetében is. Természetesen menet közben – vagyis a hétköznapok forgatagában – is sok jó dolog történik, de a házasság, a családosdi mégis inkább egy hosszú távra szóló történet. Ha ez menet közben szétszakad, összeomlik, akkor nagy sok kérdés felmerül azzal kapcsolatban, hogy vajon megérte-e ez a sok befektetett energia. Anyai minőségünkben egy családhoz tartozunk, azért vagyunk felelősek. Ez természetesen megmarad a válás után is, mégis: az apa és anyai minőség megmarad, de a család, mint fogalom eltűnik mögüle. Ez egy nagyon nehéz, tudathasadásos lét. Nem könnyű ilyenkor az egyensúlyt megtalálni.”

Szakemberként, hogy látjátok, melyek a legtipikusabb hibák, amiket az anyák elkövetnek? 

Olga: “Gyakran maga az elvált, újrakezdő anya sem fogadja el, hogy ez veszteség, amit meg kell gyászolni. Túl hamar akar élni az újonnan felfedezett szabadságával, meggondolatlan döntéseket hoz, szeretné átugorni a feldolgozás fájdalmas folyamatát. Mások pedig éppen benne ragadnak a veszteségérzésbe, a haragba, a másik fél hibáztatásába, az önsajnálatba. Egyik sem szerencsés.
Előfordul, hogy az elvált anya kizárólag a gyermekére fókuszál, csak az ő szükségleteire koncentrál, miközben teljesen elhanyagolja a saját igényeit.

Látszólag ideális szimbiózis alakul ki az anya és a gyermek vagy gyermekek között, de fennáll a veszély, hogy a gyerek válik az anya számára a felnőtt társ pótlékává és idővel megterhelő lesz számára ez a szerep.  

Az is gyakori, hogy az anyát nagyon sok jó szándékú kéretlen tanácsadó veszi körül a baráti körből, rokonságból, vagy éppen egyetlen személy magára veszi a megmentő szerepét, ami azzal a következménnyel járhat, hogy az érzelmileg kimerült és lelkileg instabil anya mások befolyása alá kerül és elveszti az irányítást a saját élete felett.”

Rita: “Önmaguk felé szerintem az a legnagyobb hiba, hogy azt hiszik, amit eddig csináltak, az bizonyos értelemben rossz, értéktelen. Saját magukat értékelik le. Szerintem ez a legnagyobb vétek. Ki kisebb, ki nagyobb mértékben, de kétségbe vonja saját emberi, női, anyai és egyéb mivoltát. De ott van a ló túlsó oldala is – és sajnos egyre több ilyen látni – aki nem is száz, hanem ezer százalékig meg van győződve kizárólagosan a saját igazáról és ha közeledik az utcán, még a hentes is gyorsan kiakasztja a „zárva” táblát, csak ne kelljen hallgatni őt…

A volt párja felé a legnagyobb hiba, ha megpróbálja megsemmisíteni. A szülők válás után is szülők maradnak és ugyan egy teljesen más alapon, de továbbra is meg lehet tartani egyfajta szövetséges pozíciót. Aki megpróbálja semmissé tenni a volt párját, az valójában ezt az embert veszíti el. Tudom, hogy ez nem csak a nőn múlik. De nőként rengeteg eszköz van a kezünkben, melyet egy ilyen helyzetben be lehet vetni – jól vagy rosszul…

A gyermekek felé a legnagyobb hiba az, ha a saját érzéseit azonosítja a gyermek érzéseivel, kivetíti rájuk. „Hát nem látod, hogy az apád mekkora szemét?” – nem, nem látja, mert az ő nézőpontjából nem ez. De még ha látja is, akkor meg ez még jobban fáj neki. Attól, hogy ezt napjában tízszer hallja az anyjától, még nem lesz könnyebb a helyzete. Ebben a helyzetben a gyermek is szenved.

Ha annyira rossz volt az otthoni légkör, és a válás már áldás– mert ilyen is van – akkor sem könnyű a gyermeknek. Erre mindig tekintettel kell lenni, sőt, a szükséges tisztelettel kell ehhez viszonyulni. Ezzel tudunk segíteni neki…. neki, és nem magunknak. Ezt válasszuk szét!

Hogyan lehetne ezeket a kisiklásokat kivédeni? 

Olga: “Röviden: minden lényeges kérdésben forduljon szakemberhez, a hétköznapi életben pedig fogadja el a környezete segítségét. Már akkor érdemes segítő kört, csapatot szervezni, mielőtt belevág valaki a válási folyamatba, hiszen sokféle segítségre, szakemberre, támogatóra lehet szükség. Ez éppúgy igaz az újrakezdésre is. Szükség lehet jogászra, pénzügyekhez értő szakemberre, lelki támogatásra, praktikus, logisztikai feladatokban segítségre.

Az is fontos, hogy a mindennapokban fogadja el az anya a segítséget bármiben, mindenkitől azt, amit nyújtani akar és tud. Szomorú tapasztalat, hogy tízből nyolc nő, akit megkérdezel, hogy „elvihetlek?” „segíthetek?” „hozzak neked…? típusú kérdésre azt válaszolja, hogy „á, nem, köszi!” és még azt is hozzáteszi, hogy tudom, bírom egyedül. Jó lenne erről leszokni, mert sok apró feladatból áll a nap és egy látszólag kicsi szívesség is sokat lendíthet azon, aki kapja és azon is, aki adja.”

Rita: “A válás egy nagy nehéz élethelyzet. Nem szégyen, sőt, szükséges ilyenkor egy mankó. Sokkal jobb, ha ez a külső támasz nem egy barátnő, vagy közeli rokon – aki nem látja reálisan a helyzetet -, hanem egy valóban külső szakember. Persze a barátnők és rokonok szerepe is nagyon fontos ebben a helyzetben, de tükröt, valódi, szakmai segítséget nem a legjobb barátnő fog tudni nyújtani. Aki ezt belátja, az egy óriási lépést tesz saját magáért, és ezáltal a jövőbeli békéjéért, valamint, nem utolsó sorban a saját gyermekeiért, és az ő jövőjükért.

Igen, gyakran érik igazságtalanságok egyik vagy másik – leginkább mindkét – felet a válás során. Az érzés, hogy igazságtalanok voltak velünk szemben, teljesen jogos. De nem mindegy, hogy ez csak olaj a tűzre, és még magasabbra csapnak tőle a lángok, vagy a helyén van kezelve, és nem okoz még nagyobb, további károkat.

Mennyire avassuk be a gyerekeket ebbe a folyamatba?

Olga: “A gyerekkel kapcsolatban fontos szabály szerintem, hogy mindent válaszoljunk meg, amit kérdez és ne terheljük olyan dologgal, ami csak belőlünk kívánkozik ki, de nem rá tartozik. Vegyük figyelembe a gyermek életkorát, értelmi fejlettségét, érzelmi állapotát és a maga szintjén igyekezzünk beszélni vele a megváltozott élethelyzetről, a válásról. Általában könnyebben megy ez játék, séta vagy valami közös tevékenység közben, mint úgy, ha leültetjük a gyereket azzal, hogy „na, most ezt jól megbeszéljük”.

Könnyebb és kevésbé megterhelő beszélni azokról a dolgokról, amiket mi magunk már „megdolgoztunk”, azaz érzelmileg kevésbé vagyunk már a hatása alatt, világos, egyértelmű véleményünk van róla, látjuk a jó oldalát és az árnyoldalait egyaránt. Azt gondolom, hogy ettől függetlenül egy ilyen folyamatban sírni is ér, nem kell elrejteni a negatív érzelmeket, a sebezhetőségünket sem, de attól mindenkit óva intenék, hogy a gyermeket tekintse támaszának vagy tőle várjon vigasztalást.

Nehezen betartható aranyszabály, hogy a másik szülőt ne minősítsük, ha a gyermekkel beszélünk, mert ezzel súlyos károkat okozunk. A gyermek lojalitáskonfliktust él meg, nem tudja melyik szülő pártját fogja, miközben mindkettőt szereti, mindkettőnek szeretne megfelelni, aminek komoly viselkedésbeli és pszichés torzulások lehetnek a következményei.”

Rita: “A kérdést inkább így tenném fel: Hogyan mondjuk el a gyerekeknek? Nem kellene szavak ahhoz, hogy a gyermekek megértsék, pontosabban „levegyék”, hogy miről is van szó. Tehát a kérdés nem a mennyit, hanem a hogyan? Úgy, ahogy azt az adott életkorú gyermek megérti. Egyik pillanatban még titkolóznak a 8 éves előtt, aki csak azt érzi, hogy valami nagyon nincs rendben, majd, amikor elmérgesedik a helyzet, akkor részletesen magyarázzák neki a tartás százalékos eloszlását, csak azért, hogy ezzel befolyásolva a saját pártjukra állítsák a gyermeket…
A „mennyit” kérdésre az a válaszom: néha túl keveset mondanak, máskor meg túl sokat. Ezt sajnos nem a gyermek igénye határozza meg, hanem a szülő félelme. Hol attól, hogy kimondja az igazságot a gyermekének, hol pedig attól, hogy elveszíti gyermekét. Ebben a gyermek mindkét esetben csak egy eszköz, aki kiszolgálja a szülők éppen aktuális félelmét, terveit, harci álláspontját.

A „hogyan mondjam el” már sokkal pontosabb kérdés. Egy háromévesnek nem kell részletezni a bírósági tárgyalás menetét. Egy 17 évesnek pedig talán már nem lehet annyival elintézni, hogy a másik egy „szemét alak”.

Illetve itt még nagyon fontos, hogy a szülő fájdalma nem a gyermek érzése. Az egész gyermek – szülő viszonyban ez a legfontosabb a válás során. A szülő a párját veszíti el a válásban. De emellett a tény mellett, amennyire lehet arra kell törekedni, hogy a gyermek ne veszítse el a másik szülőt a válás során. Ez egy nagyon nehéz, néha éppen egymásnak ellentmondó folyamat.”

Kihez fordulhatnak, ha segítségre van szükség, de a családtól esetleg nem kapunk támogatást? 

Olga: “Az szinte természetes, hogy ügyvédhez fordul valaki, aki válni akar, de a könyvelő, az ingatlanszakértő, a mediátor, a pszichológus, a mentálhigiénikus, a coach, a lelkész, a pedagógus, a gyermekorvos és a háziorvos, a védőnő és még sok más hivatás képviselője tud segíteni abban, hogy a válás és az újrakezdés könnyebb legyen.

Gyakran hivatkoznak arra az anyák, hogy erre – pláne most a válás alatt vagy után – nincsen anyagi lehetőségük. Ezzel a kifogással azért nem értek egyet, mert egyrészt ez a fajta segítség, akár egy órányi tanácsadás is, sokszorosan megtérül, ha jó irányba tereli a folyamatokat, másrészt pedig ma már vannak olyan intézmények, alapítványok, egyesületek, önkéntes segítő csoportok, ahol egyes szolgáltatások ingyen vagy kedvező áron elérhetőek.

Biztatnék mindenkit, hogy bízzon abban, egy külső szakértő szem sokat adhat a saját nézőpontjához, nézzen körül a környezetében meg az interneten, és azon az egy-két területen, ahol úgy érzi, hogy leginkább szüksége van támogatásra bátran vegye igénybe a segítségüket.”

Rita: “A válás során felmerülő olyan kérdésekben, melyekben közösen kell dönteni, ott mindenképpen a mediációt javaslom. Az egyéni fájdalom, veszteségélmény, önbizalom helyreállítása egy pszichológus vagy mentálhigiénés szakember segítségével a leghatékonyabb és legmélyrehatóbb. Nagyon nem mindegy, hogy ebből a nehéz helyzetből hogyan megy tovább egy nő – aki továbbra is anya marad és egy férfi, aki továbbra is apa marad.”

Minden, amit mondtatok nagyon fontos és azt remélem sokan merítenek erőt a szavaitokból. Talán akik mostanáig halogatták, vagy hezitáltak, hogy kérjenek-e segítséget, azok most bátran teszik meg ezt a fontos lépést önmagukért és a gyermekeikért.


Photo by RODNAE Productions from Pexels