Mindig furcsálltam, hogy a szüleim egymást Anyának és Apának, a nagyszüleimet Mamának és Papának hívták, ahelyett hogy a keresztnevükön szólították volna őket. Most már értem.
Eleinte még mi is kitartottunk, de aztán az évek alatt a „Kicsim,” „Drágám,” „Édesem” helyét lassan, de biztosan átvette az Anya és Apa. Mintha bekerültünk volna egy óriási darálóba, ami a nevünkkel, személyiségünkkel, vágyainkkal és terveinkkel együtt jó alaposan összedarált minket, majd a végén „kiköpött” egy Anyát és egy Apát.
Amikor azt gondoltuk, készen állunk a szülői feladatra, rosszul gondoltuk. Nem álltunk készen! Távolról sem! De jobb, hogy ezt nem tudtuk, mert akkor valószínűleg nem lennének gyerekeink. A szülővé válás olyan kihívások elé állított minket, melyekről nem is álmodtunk. Gyakorlatilag újra kellett tanulnunk az életet. Egy olyan életet, melyet nem ismertünk.
Most, hogy az utóbbi időben ennyit foglalkoztam ezzel a férfi/férj témával, döbbentem rá, hogy sosem kérdeztem meg, honnan tudod, hogyan legyél jó Apa, ha egyszer Apa nélkül nőttél fel? Azt mondják, a fiúk életében, a személyiségük kifejlődésében nagyon fontos az apai minta, de nekem nem úgy tűnik, mintha kimaradtál volna valamiből.
Mikor rákérdezek, azt mondod, hogy ez ösztönös, belétek van kódolva, de aztán rögtön mentegetőzni kezdesz, mert nem tartod magad igazán jó Apának. Azt mondod, túlságosan türelmetlen vagy. Ez igaz, de persze ez nem jelenti azt, hogy rossz Apa vagy. A gyerekeid imádnak. A fiúnk szemében te vagy az „Isten,” a legerősebb, a legokosabb, az abszolút követendő példakép. Ez csak jelent valamit.
Szerinted végső soron mindegy, hogy melyik szülő mutatja a példát, a lényeg, hogy követendő legyen. A nők, akik téged felneveltek, nagyon erős, önálló személyiségek voltak. Megtanították neked, hogyan gondoskodj magadról, és ezért nem is lehetnék hálásabb. Nők ezrei küzdenek a soha fel nem növő pasijaikkal/férjeikkel, és szerintem a kapcsolatok jelentős része fut zátonyra emiatt.
Amikor azt kérdezem, hogy szerinted milyen a jó Apa, félig viccesen azt mondod, hogy olyan, mint a filmekben, és bár nevetek, tudom, hogy részben komolyan gondolod. Így már szép lassan értelmet nyer néhány korábbi megjegyzés is.
Olyan könnyedén helyezkedtél bele a családfenntartó szerepbe, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, pedig nem így van. Tudom, hogy nehéz felelősséget vállalni egy egész családért, és bár gyakran cukkollak, hogy milyen „rugalmatlan” vagy, nem szívesen cserélnék veled szerepet.
Azt mondod, hogy szerinted nincsen Abszolút Boldogság, csak boldog időszakok léteznek, és közte meg küzdelmek, veszekedések, kibékülések. Jó esetben a frissen szerzett tapasztalataink által bölcsebbek leszünk, és legalább megpróbáljuk ugyanazt a hibát nem elkövetni újra. Te későn érő típusnak vallod magad, szerinted neked több idő kellett. Van, akinek gyorsabban megy.
Mindenesetre üzenem azoknak a Nőknek, akik egyedül nevelik a fiaikat, hogy ne aggódjanak! Legyenek erősek, kitartóak, mert egy nap még valaki nagyon hálás lesz a fáradozásaikért!
Photo by Daniel Moroder from Burst
Fotó: Negative Space
