Már lassan 10 éve vagyunk együtt, és még sose kértél meg rá, hogy hagyjam el az ágyunkat. Egészen a ma éjjelig. De pár órával ezelőtt megjelent az angol, és mindent újraírt. Pedig szeretlek, hidd el. De ő meg olyan vicces. És bár berozsdásodott az angolom az elmúlt évek gyerekversei és mondókái alatt, de ő úgy fogalmaz, hogy megértem. És ugyan tudom, hogy minden szava igaz, mégis vinnyogva nevetek. Talán azért is, mert tudom, hogy amiről ír, az már nekünk is a múlt, és már lehet végre nevetni a kezdetek borzalmain. Úgyhogy most, hogy végre alszanak a lányok, és mi is alhatnánk, én nem, nem alszom, hanem más nemalvásain nevetek. Visítok vinnyogva, Te meg kiküldesz az ágyunkból.

Hajnali fél 4 van, és nem bántam meg semmit.

Ez egy könyvajánló amúgy:

Gareth Hutchins: The Budanest.

Hogy került Budapestre egy angol pasi egy tündéri, de nagyon terhes magyar feleség mellé a forró nyárban? Miken mentek át? Ugyanazon a retteneten mint mindannyian, akik már jócskán túl a harmincon, fogalmatlanul vágtunk bele a szülővé válásba. Minden jelenetet újraélek velük, amikor olvasom és pontosan tudom, hogy az a helyzet ott és akkor maga volt a megtestesült borzalom. De most, hogy már megvan a kellő (szinte történelminek tűnő) távolság, Gareth őszinte sorait, friss szülős botlásaikat, küzdéseiket olvasni olyan üdítő a lelkemnek! Szemétség mások fájdalmán így szórakozni? Nem, én azt hiszem azért tudok ezeken nevetni, mert mélyen átérzem a küzdelmeiket. És irtó hálás vagyok azért, hogy lehet ezekre a helyzetekre egy ilyen vidám szemüveget tenni.

Esküszöm terápiás, hogy már nem a fáradtságtól, hanem a nevetéstől potyognak a könnyeim.

Sorsközösségünket még inkább átérzem, ugyanis kiderült, hogy ez a könyv tényleg a kezdeti időszak álmatlan kómájában született, és az író sem emlékezett, hogy miket írt. Gareth Hutchins, Inszomnia Ország tiszteletbeli angol nagykövetévé választunk.
A jól alvó gyerekek legyenek velünk!


Fotó: Pexels