Ebben a sorozatban a MotherNature – Anyatermészet Egyesület (MoNA) tavasszal kiírt pályázatán nyertes szervezeteket és az ő munkájukat mutatjuk be.

Miskolcon egy hétemeletes munkásszálló több, mint száz ukrán menekültnek ad otthont hónapok óta. Ezeket a családokat, anyákat segíti a közösséggé formálódásban a „Női összefogás erejével az élhető életért” program, amely több szervezet együttműködésével valósul meg. Kishonthy-Kardos Ritával (Emma Egyesület) és Rónai Györgyivel (Pontközpont) beszélgettünk a projektről.

Itt vagyunk a Pontközpont közösségi térben, ami az ukrán gyerekeknek és anyáknak tartott foglalkozásoknak is otthont ad. Meséltek kicsit erről a helyről?

Gy: A Pontközpont 10 éve működik Miskolc központjában, mint civil tér. Egy olyan közösségi tér, ahová minden nap betérhetnek az anyukák kisgyerekekkel egy kávéra, egy beszélgetésre vagy éppen egy szervezett programra. Sokrétű, színes programjaink vannak felnőtteknek, gyerekeknek, családoknak. Emellett időről időre felvállalunk bizonyos missziókat, odaállunk olyan ügyek mellé, amelyek a munkatársaink számára fontosak.

Rónay Györgyi és Kishonthy-Kardos Rita

R: A háború kitörése után az ukrán menekültek segítését is azonnal szívügyünknek tekintettük. Nekem szülőként van kapcsolódásom a Hámori Waldorf Iskolához, ahol még márciusban részt vettem egy traumapedagógiai workshopon arról, hogyan kell a menekült gyerekekkel foglalkozni. Itt találkoztam egy kedves ismerőssel, egy régebb óta itt élő ukrán hölggyel, Voronová Krisztinával, aki felhívta a figyelmemet a Miskolcon elhelyezett családokra. Vele mentünk el először az ő tudomására jutott csoportos szálláshelyre, hogy felmérjük az igényeket.

Milyenek a mindennapjaik a családoknak ezen a szállón?

R: Egy hétemeletes épületet kell elképzelni, ahol mindössze egy konyha, egy kis közösségi tér és egy aszfaltos udvar áll a rendelkezésükre. Nem egyszerű ennyi ember kényszerű együttélése. Egy Viber csoporton keresztül kommunikálják le például azt, hogyan osztoznak meg a 2-3 db mosógépen. A nagy segélyszervezetek felváltva és két tolmács napi jelenléttel segítik a szállón élő családok mindennapjait, az ügyintézést.

Sokféleképpen reagálják le az emberek ezt a helyzetet. Vannak, akik egyáltalán nem tudnak mit kezdeni a strukturálatlan mindennapokkal, szinte nihilbe süllyednek. Vannak, akik hónapok óta hangosan buliznak, ezzel nyilván zavarják a többieket. Van viszont, akinek sikerült elhelyezkednie a környékbeli gyárban, cukrászdában vagy online dolgozik, a gyerekek is online tudnak tanulni. De van olyan is, aki elkezdte itt az iskolát. Azt láttuk, hogy az óvódás korú gyerekeket inkább maguk mellett tartották az anyák, mert azt gondolták, hogy pár hét múlva hazamehetnek. Nyilván szeptemberben ezt majd újra kell gondolni, hiszen sajnos látszik, hogy hosszabb távon kell tervezniük. Olyan anyát is ismerünk, aki négy hetes kisbabával végül hazatért Közép-Ukrajnába. Szóval nagyon sokféle történettel lehet találkozni.

Hogyan tudtok ti segíteni nekik?

R: Amikor először odamentünk, mi nem elsősorban tárgyi adományozásban gondolkodtunk. Adta magát az ötlet, hogy próbáljuk meg kimozdítani őket onnan.

Azt gondoltuk, hogy a rendszer a legfontosabb, hogy valamiféle ritmus tudjon beállni a teljesen felborult életekbe.

Az elején, amikor még nem volt se munka, se intézmények a gyerekek számára, különösen fontos volt egy rendszer kialakítása. Többen gyerekekkel foglalkozó szakemberek vagyunk itt, így az elején rájuk fókuszálva kezdtünk játékos, mozgásos programokat létrehozni.

Amikor aztán megjelent a Mother Nature – Anyatermészet Egyesület pályázata, azt gondoltuk, hogy amellett, hogy továbbvisszük a gyerekprogramokat, az anyákra is figyelmet fordítunk, nekik is szervezünk foglalkozásokat. Így alakultak a magyar órák és a női körök is, ahova már nem csak anyukák, hanem nagymamák, vagy éppen még gyermektelen, fiatal nők is eljöttek.

Gy: Próbálunk nekik minél több területen adni. A női körök is mindig más tematikával kerülnek megrendezésre, a foglalkozások is úgy alakulnak, hogy mindenki belerakja a saját tudását. Volt táncos meditációnk, zumbaóránk, ki is szoktunk menni és megmutatni nekik helyeket, ahova érdemes elmenni, és vissza is jelzik, hogy aztán járnak például egy adott játszótérre. Fontos ez is, hogy tudjunk nekik minél többféle színt mutatni, a projektünknek is az a neve, hogy a „Női összefogás erejével az élhető életért”. Tervezünk olyan alkalmat is, ahol majd közösen főzünk.

R: És nem csak programok tartásáról van szó, hanem kötődések kialakulásáról. Emberi kapcsolatok, barátságok alakulnak, többen meghívtuk már magunkhoz is a női kör tagjait. Ezek a kapcsolatok oda-vissza sokat adnak. Ők azt jelzik vissza, hogy ez a hely nekik egy horgonyt jelent. Az, hogy hétről hétre eljárnak hozzánk, segít abban, hogy úgy érezzék, kötődhetnek ide, nem érzik teljesen idegennek magukat Miskolcon. Szóval igen, fontos cél, hogy valamennyire beágyazzuk őket a helyi életbe.

Hozzánk egy olyan „réteg” jár, akik próbálnak aktivizálódni, például sütnek sütit és azzal érkeznek, többen munkát is tudtak vállalni.

Gy: Van egy kétgyerekes anyuka, akinek sikerült munkát vállalnia, és kiköltözniük a szállóból albérletbe. Pont a múltkor jelezték vissza neki a többiek, hogy az arca is megváltozott. Valóban, még a mosolya is annyira más lett, sugárzott belőle, hogy megnyugodott.

R: Megnyugodott, mert azt érezte, hogy nem tehetetlen, nem függ. Említett is egy másik esetet az életében, amikor szintén az igazolódott be, hogy a kezében tudja tartani a sorsát. Ez nagyon fontos.
Persze vannak, akiket ez a típusú trauma inkább passzivitásba süllyeszt. Mert amikor csak telik az idő, amikor azt érezik, hogy nem javul semmi, nem mennek semmi felé, akkor ott eluralkodik a tehetetlenség érzése.

Nekik mire lenne szükségük szerinted, hogy ebből ki tudjanak kerülni?

R: Talán leginkább arra, hogy olyan kapcsolódásaik alakulhassanak, amelyekben nem érzik magukat egyedül.

A bizalmi kapcsolatok és egy közösségbe való beágyazódás szerintem, ami a legtöbbet segíthet. Ha van egy olyan kör, amit a magukénak éreznek és napi szinten olyan helyzetek, amiben otthon érzik magukat, az rengeteget számít abban, hogy jobban kezükbe tudják venni a saját sorsukat.

Ha el tudnak érni valamit, amit szeretnének, legyen az bármilyen kicsi lépés megvalósítása, már segít abban, hogy a kontrollt érezzék, ne a sodródást.
De hát egyébként elképzelhetetlen ez a helyzet. Még mi, akik heti szinten kapcsolatban vagyunk velük, sem tudjuk elképzelni, milyen lenne a másik oldalon.

Ahogy néztem a fotókat a női körökről, arra gondoltam, hogy az ember valahogy nem ezt látja maga előtt, amikor a háborús menekült létet elképzeli. Olyan jó, hogy ennyi szépet tudtok nekik nyújtani.

Gy: Igen, mikor először jöttek, akkor azt hiszem, úgy érezték, mintha vendégségbe jönnének, mintha ez egy ünnep lenne. Mindenki fel is vette a legszebb ruháját. Azóta is megvan ezeknek az alkalmaknak a különlegessége, és most már ők is mindig hoznak valamit.

R: Mindig többen várjuk őket és fontos, hogy mi is ugyanolyan résztvevői vagyunk a körnek, mint ők. Tehát korántsem arról van szó, hogy meghívjuk őket és levezetünk nekik egy női kört, nem őket kérdezgetjük, hanem közösen vagyunk benne a körben. Hiszen egyformák vagyunk, a női dolgainkban, megéléseinkben van kapcsolódás, hasonlóság.

„Jó, hogy ennek a felszabadultságnak
az érzését meg tudjuk teremteni számukra.”

Gy: Nagyon sok szép pillanatot élünk meg ezekben a körökben. Volt nemrégiben egy alkalom, amikor a közös tánc azzal ért véget, hogy álltunk egy körben és egymást tartottuk. És valóban megtartottuk egymást, átvitt értelemben is.

Pont a héten kaptunk egy olyan megható visszajelzést. Van egy idős hölgy, aki a második gyermekét már 40 éves kor felett vállalta és mesélte, hogy amikor ez a gyermek megszületett, akkor mennyire szeretett volna nőkkel összeülni, beszélgetni, egymást erősíteni és hogy mennyire fantasztikus, hogy most ennyi idősen végül ez megadatik neki ebben a körben.

Különleges ezekben az alkalmakban az is az anyák számára, hogy ilyenkor van végre 1-2 óra, amikor nincsenek velük a gyerekek, mint egyébként ebben a helyzetben jellemzően 0-24-ben. Vissza is jelezték, hogy mennyire jó, hogy ilyenkor végre nem kell tartaniuk magukat. Itt lehet sírni, bármit csinálni. Jó, hogy ennek a felszabadultságnak az érzését meg tudjuk teremteni számukra.

Jönnek elő nehéz érzések?

Gy: Igen, és ahogy egyre mélyül a bizalom, egyre mélyebb dolgok jönnek elő. Múltkor volt szerintem először, hogy magával a háborús helyzettel kapcsolatban adtak ki magukból dolgokat. Erősen benne volt ezekben a történetekben az „átérkezők” bűntudata. Hogy milyen jogon érzik ők jól magukat egy-egy ilyen alkalmon, miközben az apósuk vagy férjük odahaza harcol.

R: Árulásnak érzik az otthon maradottakkal szemben, hogy ők eljöttek és folyton ott a kérdés, hogy ők hogyan örülhetnek bárminek. Van, aki a 97 éves nagymamáját hagyta hátra, akivel pedig megbeszélték, hogy a 100. születésnapját még együtt fogják ünnepelni. Most azért imádkozik, hogy még egyszer újra láthassa a mamát. Ez az anya a múltkor látott a boltban egy idős nénit, aki a nagymamájára emlékeztette. Vett neki egy csokit és csak úgy odaadta. A néni nem is értette az egészet, de számára ez nagyon sokat jelentett. Mindannyian sírtunk, amikor ezt mesélte.

Van egy másik fiatal lány, akivel egyszer leültünk egy cukrászdában beszélgetni. Benne is erősen megvolt, hogy mennyire furcsa az, hogy itt ülünk egy latte meg egy sütemény mellett, miközben otthon háború zajlik. Akkor mesélt arról, hogyan jutottak ide Románián keresztül, hogyan kellett meggyőznie a szüleit is, hogy jöjjenek vele, milyen nehéz volt elhagyni a napi rutint. Eleinte ő is egyfajta lefagyott állapotban volt, de igénybe lehetett venni még otthonról online pszichológiai tanácsadást, aminek a segítségével valamennyire feldolgozta a bűntudatát az otthonmaradottakkal szemben. Azóta pedig mindenben azt keresi, miért lehet hálás. Például sosem tölthetett volna együtt ennyi időt a szüleivel, hiszen külön városokban éltek, most pedig egymás mellett van a szobájuk, és ez megerősítette a kapcsolatukat. Illetve ő is az aktivitásban találja meg az erejét, látja, hogy ez mennyit segít abban, hogy a helyén érezze magát. Egyfajta szervezővé lépett elő, most épp egy tábort szervezünk számukra Bükkszentkereszten, abban is fontos koordinációs szerepe van, illetve önkéntes angoltanítást is vállalt.

Gy: A gyerekeknél is megfigyelhető ez a tenni akarás. Az én egyik személyes kedvencem például egy tíz-tizenegy év körüli kislány. Minden szerda reggel vannak itt a Pontközpontban magyarórák, amit ez a kislány is minden alkalommal végigül. Akkor is eljön a többiekkel, ha az anyukája valami miatt nem tud. Még egy óráról sem hiányzott és látszik rajta, hogy mennyire fontos neki, hogy ha majd esetleg később iskolába fog járni, vagy gyerekek közé menni, akkor igenis meg tudjon szólalni magyarul.

A gyerekek mennyire könnyen oldódtak itt fel?

Gy: Eleinte volt bennem egy kis szorongás, hogy hogyan fogunk beszélgetni velük a nyelvi akadályok miatt, de a mesepedagógus kolléganőm megnyugtatott, hogy én beszéljek csak magyarul, ők meg majd beszélnek ukránul és nagyszerűen meg fogjuk érteni egymást. És tényleg fantasztikusan működik. Nekem nagyon könnyű kapcsolódni ezekkel a gyerekekkel, ők is hamar feloldódtak. Persze vannak napok, amikor látszanak rajtuk a háttérben futó dolgok, ezek frusztrációja, ilyenkor volt, hogy a párnákat hívtuk segítségül, hogy kicsit kijöjjön a feszültség. De itt valahogy valóban felszabadultan tudnak együtt játszani. Azt is jó látni, ahogy egymás közt alakulnak kis barátságok, kis közösségek, a tinilányok együtt sutyorognak, a fiúk is bandáznak, ez is sokat számít nekik.


Tehát a közösség erejével tartani a gyerekeket és a felnőtteket is, egyfajta horgonyt és normalitást nyújtani a háborús bizonytalanságban, valahogy így lehetne összefoglalni azt, amit itt a Pontközpontban tesztek az ukrán menekült családokért.

R: Igen és erről az jutott eszembe, hogy az egyik alkalmon valaki feltette azt a kérdést, hogy ki mit csinálna most szerda este otthon, ha nem lenne háború. Mindenki mesélt, behozta kicsit a „normál” életét. De közben milyen érdekes ez, hogy most háború van, és mégiscsak ez az egy élet van. És ebből kell kihozni, amit lehet. Mi is ebben próbáljuk segíteni őket.

A projekt a MotherNature-Anyatermészet Egyesület és MINE, Mother Centers International Network for Empowerment támogatásával valósul meg.

Baranyai Liza – MoNA

Baranyai Liza |  MotherNature – Anyatermészet Egyesület: „A női közösségeknek különleges szerepe van. Egész más típusú megoldásokat tudnak adni felmerülő problémákra, mint a korábban megszokott utak. A gondoskodó-regeneráló típusú válaszokat támogatjuk, mert erre napjainkban nagyon nagy szükség van.”