Linkával, négygyerekes anyukával és családi segítővel beszélgettünk az anyai tevékenység értékéről, és annak elértéktelenedéséről.
Ha a nőkben felmerül az igény, hogy kapcsolódjanak másokkal úgy, hogy nincs ott a gyerek, a család? Miért nem mernek erre eltávozást kérni a családtól? Miért ennyire felvállalhatatlan ez az igény?
Az a baj, hogy az életünkben a korábban megélt fázisokhoz képest próbáljuk az új fázisokat mérni. A fás példámat hozva, ha egy téli, lecsupaszodott fa állapotából vizsgálom a tavaszi fát, akkor az egy irtó giccses, színpompás, túlzásokkal teleaggatott valami. A virágzó fa szemszögéből nézni a téli fát, az egy depressziós, egysíkú, unalmas és kellemetlenül merev valami lesz.
Ami egy mai kismamával történik, sokszor pont ezt a rossz hozzáállást tükrözi. Ha például jön egy munkás életből és belemenekül a babavárásba (mások a munkába menekülnek), mert nem találta meg önmagát, és azt reméli, hogy majd a babával megtalálja azt.
A korábbi kifelé való megfelelést és nyüzsgést hasonlítja össze a csendes, befelé forduló, természet törvényeit figyelembe vevő új életet tapasztaló minőségével, ami egészen más.
Nem összevethető a kettő. Mindakettő egy fázisa az egésznek, a folyamatnak, ami az Élet. Egy nő ráadásul nagyon kevés időt tud szánni az átmenetre, sokszor a 40. hétig dolgozni kell (kell?). Nagyon nem úgy vannak, mire szülnek a nők, hogy megérkeztek volna a saját csendjükbe, ahol egészek tudnak lenni. Ezért is érezheti magát nagyon elveszettnek a korábbi munkás, állandóan ide-oda rohangálós, produktív, pénzkereső lét után. És kivel tudja magát összehasonlítani? Hát a férjével, aki munkába jár, produktív, pénzt keres, találkozói vannak, rengeteg emberrel kapcsolódik a munkája révén, legalább is sokkal többel, mit amivel ő (a nő), aki csak a férjével. Innentől kezdve önmagát tartja kevesebbnek, hogy állandóan otthon van, csak mosogat és nem keres pénzt – pedig csak egy másik fázisát éli az életének, mint eddig.
Aki már eleve “alulteljesít”, annak nem jár a kikapcsolódás, a szabadidő?
Nemhogy alulteljesít, hanem NEM teljesít, mert a világ hangosabbik felén az a teljesítmény, amit a férje csinál. Sok nő azzal nyugtatgatja magát, hogy majd mindjárt visszamegy dolgozni, és újra teljesértékű lesz. Nem fog még a szegény dolgos-munkás férjtől időt kérni, aki szegény a pénzt keresi, inkább sok nő extra terheket vállal a férfi dolgából, hadd pihenjen szegény. Sokszor majd bele szakadunk, de elhitetjük magunkkal, amit mások vélnek, hogy anyaként egész nap csak itthon pihenünk. A gyerekvárás, gondozás, szülés a világ összes többi dolgához képest a mai ember szemében semmiség.
Emellett a másik oldala is ott van, hogy a bőrén tapasztalja minden édesanya, hogy ez azért annyira nem egy könnyű munka. Nem okoz ez belső ellentmondást?
Hát igen, itt van még egy csapda, amivel csak még mélyebbre jutnak az anyák, ugyanis azt sulykolják ránk, hogy ez a világtól fogva így volt, ez nem egy különleges dolog, ezt tudni kéne mindenkinek kisujjból kirázni. A régi nők nemhogy gyereket neveltek, de szántottak-vetettek, házat tapasztottak, állatokat is gondoztak, szőttek-fontak stb. Ehhez képest a sulykolt, idealizált képhez képest is arra jut a nő, hogy ő nem elég jó, és ha ő fáradt, akkor ő valamit nagyon rosszul csinál. Ha neki ilyen fura igényei vannak, hogy néha elmenjen kikapcsolódni, akkor biztosan vele van a baj. Ezért sem mer kiszólni ebből az egyre elmagányosodottabb és egyre nehezebben vihető érzésvilágból. Ez hatalmas bizonyítéka annak, ami fogva tartja abban, hogy ő nem elég jó.
Ezért is tartom nagyon fontosnak még a várandósság előtt megtapasztalni magunkat, hogy az önbecsülésünk, önértékelésünk a helyén legyen, és abba tudjunk új babát fogadni, és megkérni magunknak teljesen természetes módon azokat a pihenő és feltöltő időket, amivel ezt jól tudjuk majd vinni utána.
Photo by Gustavo Fring from Pexels
