Ebben a hónapban az elveszett játékosságunkat kutatjuk. Az a gyanúm, hogy az ezzel járó életuntságnak van köze az életközépi válsághoz is. Ezért egy sokoldalú szakemberhez fordultam segítségért és a saját tapasztalataira is nagyon kíváncsi voltam. Koskovics Évával beszélgettem, aki közgazdász, pályamódosító coach, két nagyfiú édesanyja, a Treevision alapítója, a Kompromisszió tagja, a FelhőCafé írója és a Csacsa2020 kitalálója…
Éva, hogy tudsz ennyi mindent csinálni egyszerre?
Úgy, hogy mindegyiket szívesen csinálom – mondja nevetve, de nekem meggyőződésem, hogy van valami időhajlító szerkezete…
Nem kerülgetném a témánkat, mi is pontosan az életközépi válság?
Ez egy nagyon érdekes életszakasz. Azt olvastam valahol, és ezzel nagyon egybevágtak saját tapasztalataim is, hogy az életközépi válság azoknál jelentkezik erősen, akik nem a saját útjukat járják. Nincsenek a helyükön. Ezt éreztem akkor is, amikor tehetséggondozásban dolgoztam. Láttam, hogy a gyerekeket milyen könnyen el lehet vinni egy úton. Ha, tegyük fel, van egy olyan tanár, aki kedvet csinál például a matekhoz, irodalomhoz, valamilyen tárgyhoz, amiben ügyes az adott gyerek. Ilyen esetben gyakran történik az, hogy gyorsan elköteleződik, rákerül egy pályára, ahol a szülők és a tanárok is nagyon hajtják, viszik versenyekre, erősítik abban, hogy ez az ő útja, mindig többet várnak tőle. De közben nem gondolnak rá, hogy előfordulhat, esetleg túlságosan elhanyagolja az élet más területeit, elveszíti más irányultságait, kimarad dolgokból. És – most hadd mondjak egy banális példát – lehet, hogy nyerünk egy középszintű, boldogtalan, savanyú matematikust, de elveszítünk egy korszakos költőt, írót, énekest, netán egy magasugró őstehetséget, vagy egy boldog, sikeres szakácsot, cukrászt.
Az az igazán érdekes, hogy ezek a velünk született tehetségek, kompetenciák, amik ott szunnyadnak bennünk, egy idő után elő akarnak jönni és ki is törhetnek. Legtöbbször épp ennek a helyzetnek a feszítő ellentmondása okozza az életközépi válságot. Csak ezt többnyire nem tudjuk. Legfeljebb azt érezzük, hogy unjuk, amit csinálunk, vágyunk valami másra, egyre rosszabbul érezzük magunkat, egyre nehezebb, és már utáljuk az egészet, ami van. És akkor sokszor borítunk mindent. A fürdővízzel a gyereket is. Mert nem biztos, hogy látjuk a valós problémát. Nagyon sok párkapcsolat is megy rá erre, sokan hagynak ott hirtelen felindulásból munkahelyet, tesznek meggondolatlan lépéseket. És utána persze nem lesz jobb…
Olyan is lehet, hogy a későre tolódott szülések miatt gyakorlatilag kisgyermek mellett, még otthon ér el minket ez a hullám?
Biztos gyakori ez is, igen. Van olyan helyzet, hogy tündér a gyerek, mindig is erre vágyott az anyuka, mégis rosszul érzi magát a bőrében. Ebben lehet annak is szerepe, hogy megszoktuk a szabad életet. És benne lehet az életközepi válság is. Nem lehet tudni, hogy melyik tényező hány százalékban hat. Nekem például nagy öröm volt itthon maradni a gyerekkel, pontosan 2 évig, aztán azt éreztem, hogy megbolondulok, ha nem kezdhetek el újra dolgozni.
Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben, amikor azt gyanítjuk, hogy életközépi válságban vagyunk?
Nagy szerepe van annak, hogy fel tudjuk-e tárni, valójában mi van a problémák és feszültségek mögött. Rá lehet bukkanni elveszettnek hitt értékekre, vagy meg lehet találni azokat a szunnyadó képességeket, amikről az előbb beszéltem. Sok ember módosít karriert, sokan a harmincas-negyvenes éveikben. Valójában velem is ez történt, de csak később tudatosodott bennem.
Egyébként a körülmények változása ’segítségünkre is van’ ebben. Míg korábban akár nyugdíjig is eltarthatott egy munka, talán a legtöbb esetben fel sem merültek ilyen kérdések, nem volt ismert az életközépi válság fogalma sem. Viszont ma kevesen érezhetik magukat biztonságban. Nincs az a munkahely, amely ne szűnhetne meg, nincs az a vállalkozás, amelyik ne mehetne tönkre, nincs évtizedekig alkalmazható tudás és sajnos egyre kevesebb a hosszan kitartó párkapcsolat, házasság is. Az a helyzet, hogy ma sokkal rugalmasabbnak és alkalmazkodóbbnak kell lennünk, mert jobban benne van a levegőben a változtatás lehetősége, kényszere. És erre most még rájött a járvány is, amire aztán tényleg nem számítottunk. Mondtam is a minap egy tréningen, hogy milyen jó volt, amíg az életközépi válság volt a mumus! Ma már nosztalgiával gondolhatunk vissza a Covid előtti időkre, amíg fel sem merült, milyen durva változásokat okozhat egy járvány az életünkben. Halmozódnak a problémák, és sajnos erősítik is egymást.
Hogy alakult az életpályád?
Közgázon végeztem, tanárszakon, ami azért érdekes, mert egész életemben tanár akartam lenni, de aztán mégsem lettem az. A nagyapámnak én voltam az első jól tanuló unokája. Ő oltotta belém, „tanulj kislányom, hátha lesz belőled egy tanárné”. Így mondta, „tanárné”. Felnőtt korban tudatosult bennem ez a kiskori dicsérő mondat. Aztán több unokatesóm is tanár lett, gondolom, nekik is mondhatta. Mádra jártam általános iskolába, Miskolcra közgazdasági szakközépbe. Innen, aki jól tanul, megy a közgázra egyenes úton. Az egyetemen gazdaságelméleti tanár szakos voltam. Sokat olvastunk és vitatkoztunk, és tanultunk pszichológiát. Ez 1981-86 között volt, még Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem volt az intézmény neve. Utolsó évben úgy döntöttem azonban, hogy mégsem választom a tanári hivatást. Nem volt kedvem olyat tanítani, amivel nem tudok azonosulni, amiben nem találok örömöt (pénzügy, politikai gazdaságtan).
Ezért előbb a vízügyben, majd az akkor újnak számító Budapest Bankban dolgoztam. Mindkét hely jó tanulási folyamat volt. Aztán, egy szerencsés véletlennek is köszönhetően kerültem be a Pénzügykutató Rt. új, tanácsadó csapatába. Ha nem járok röplabdázni, nem ismerem meg a leendő főnökömet, aki örült, hogy van banki tapasztalatom, és épp keresett magához két fiatal kollégát. Szakmai pályafutásom legizgalmasabb tíz éve volt, a rendszerváltás utáni időszakban. Akkor ennél jobbat el sem tudtam képzelni, változatos és érdekes munkák, egy olyan cég kereteiben, ahol Lengyel László, Csillag István, Petschnig Mária Zita és más neves közgazdászok mellett dolgozhattunk. Ez addig tartott, amíg a gyerekeim meg nem születtek. 30 éves koromban mentem férjhez, de csak az ötödik év után lett meg az első gyerekünk. Már aggódtunk is, nem ment egyszerűen. Utólag rájöttem, hogy a sok munka és stressz nem tett jót a baba programnak. Éjjel-nappal dolgoztam, sok volt a stressz. Aztán szerencsére 4 évre rá megérkezett a kistestvér is. Akkor már 40 éves voltam. Szoktam mondani, hogy életem legnagyobb sportteljesítménye volt a 4 és fél kilós fiamat ennyi idősen a világra hozni.
És ezután pár évvel jött a mélypont. Már nagyon hiányzott az, hogy megint legyenek másféle kihívások, a korábban tapasztalt csapatmunka, úgyhogy végül több multinál is szerencsét próbáltam. Aztán megkaptam: annyit dolgozhattam, hogy volt olyan hét, hogy csak az ágyban láttam a gyerekeimet. Amikor visszahallottam, hogy egy ovis kis barát megkérdezte otthon, hogy „Milánnak már nincs anyukája?” – na, az beütött nálam. Utolsó csepp volt a pohárban. Hónapok óta nem láttak az oviban, a férjem hozta, vitte a gyerekeket. Egyébként ebből a lehetetlen élethelyzetből forrta ki magát az M3 című novellám.
Utólag, ha belegondolok, ez a szakasz már nagyon kapcsolódott ezzel a bizonyos életközépi válsággal. Nehéz megmondani, hogy mennyire okozta a stressz, vagy mennyire jött volna egyébként is. Gyerekek mellett a korábbi, munkával, vezető beosztással is járó stressz számomra már sok volt. Plusz a sok utazás, ingázással eltöltött idő. (Egyébként ma már azt is mondja a szakirodalom, hogy van, akinek több ilyen szakasz is van az életében…).
Mit léptél ezután?
Ezután jött még egy munkahely, ami jobb volt, csak az a francia cég – egy szintén nem könnyű folyamat végén – úgy döntött, kivonul Magyarországról, így megszűnt a munkahelyem. Ekkor jutottam el oda, hogy nekem ebből elég, én valami egészen mást szeretnék csinálni. A férjem is nagyon támogatott, biztatott, hogy pihenjek, gondolkozzak, váltsak bátran.
Akkor már izgatott a coaching. Elkezdtem nézegetni a képzéseket, és végül belevágtam. Rájöttem, hogy ezt nekem találták ki. Korábban a Pénzügykutatóban tanácsadói munkát végeztem, a coaching pedig félig-meddig szintén az. Nagy rutinom volt abban, hogyan kell vállalatvezetőkkel beszélni, tárgyalni. Kedves vagyok, de tudok kemény is lenni, ha éppen arra van szükség. Jól tudok kapcsolatot teremteni, kommunikálni. Úgy éreztem, ezek a területek, a közgazdász diploma, a tanári végzettség és a coaching jól passzolnak egymáshoz és hozzám is. Örültem, hogy tanulhatok új dolgokat is, és igen, számomra sokkal izgalmasabbakat, mint amikre korábban volt szükségem.
Könnyen megtaláltad a helyedet ezen a félig-meddig új területen?
Tulajdonképpen igen. A coaching azért is egy különleges terület, mert a legtöbb szakember pályamódosítás után lesz coach. Tehát ismer egy szektort, ismerősen mozog egy közegben, így csak félig-meddig vált. Ezenkívül azért is szeretem még nagyon, mert rendkívül rugalmas dolog: lehet egyedül, kis- és nagy csapatban is művelni.
Több aktív együttműködésben is dolgozol most is, ugye?
Igen. Dr. Tábor István kollégámmal még anno a képzésen ismerkedtem meg. Ő volt az első látásvesztett ember, akivel találkoztam. Számomra bámulatos volt, ahogy ő megszervezte az életét, ahogy felállt egy lehetetlen helyzetből. Megtanultam tőle például, hogy az akadályokat sokszor magunknak építjük fel, hogy vakon is meg lehet tanulni új dolgokat, így is lehet váltani. És ha már nincs más megoldás, akkor még mindig ott van egy utolsó lehetőség: humorral szinte mindent meg lehet oldani. Vele közösen dolgoztuk ki a módszertanunkat, a Treevisiont, amit cégeknél és egyéni coachingban is alkalmazunk.
A másik csoportunk, a Kompromisszó csapata. A két kolléganővel részben szakmailag, részben barátilag ismertük egymást. Mindhárman Nagykovácsiban lakunk. A jogi, gazdasági és szociálpedagógusi diplomák, a színes szakmai tapasztalatok, illetve a coach-mediátori képesítések mellett nagyon jó, hogy háromféle korosztályt képviselünk.
Ezzel kapcsolatban találtam egy rejtvényt az oldalatokon a bemutatkozásban. Idézem: „Egyikünk inkább párkapcsolati és egyéni szinten, másik elsősorban a család oldaláról közelíti a kérdéseket, míg a harmadik a közösségi, társadalmi dimenziók felé is nyit, összefüggéseiben kezel sok témát. Folyamatos kommunikáció és kompromisszum jellemzi a mi együttműködésünket is.”
Jól tippelem, hogy Te vagy a harmadik?
Igen. Én szociálisan nagyon érzékeny vagyok, és ez, ahogy öregszem, úgy erősödik. Valamilyen szinten mindig érdekeltek a közügyek is, szeretném, ha haladnánk egy jobb, empatikusabb, felelősebb, fenntartható világ felé. Biztos velem van a baj, de folyton az jár a fejemben, milyen világ vár a gyerekeinkre, unokáinkra. Sőt, arra is gyakran gondolok, hogy a gyerekeimnek mi vagyunk a minták. Nem tudom, ezt mások hogy élik meg, hogy számolnak el a lelkiismeretükkel. A társadalmi igazságtalanságok mindig zavartak, ezekre mindig ki volt hegyezve a fülem.
Erre egy jó példa a Családok a Családokért kezdeményezésed. Hogy jött ez?
Erre nagyon büszke vagyok. Tavaly, amikor kitört a Covid, egy kirándulás alkalmával beszélgettünk a férjemmel. Meséltem neki, hogy hallottam, milyen sokan elveszítik a munkájukat a járvány miatt, és főleg a hátrányos helyzetű régiókban egyre több olyan család van, akiknek egyedül a családi pótlék maradt a fix jövedelmük. Foglalkoztatott a dolog, hogy ezt az összeget – amit egyébként 12 éve nem emeltek -, mindenki egyformán kapja, a leggazdagabb családok is. És – gondoltam – milyen jó lenne ezt átcsoportosítani! Biztos voltam benne, hogy lennének családok, akik szívesen ’átadnák’ a családi pótlékukat olyan családoknak, akik erre sokkal inkább rászorulnak. Innen jött az ötlet, amire a férjem azonnal mondta, hogy lépjek valamit, mert ehhez biztos sokan csatlakoznának. Aztán a megvalósításban már jó barátom, és civil ügyekben sokkal tapasztaltabb társam, Horgas Péter segített. Összefogtunk 10 olyan civil szervezettel, akik hitelesek, akik már régóta a terepen dolgoznak pl. a Máltai Szeretetszolgálattal, L. Ritók Nóráék Igazgyöngy Alapítványával. Kidolgoztunk egy adománygyűjtési struktúrát. Ez egy éve megy már, eddig kb. 3 millió forintot gyűjtöttünk és tudtunk továbbítani nehéz sorsú családoknak. Az a durva, hogy olyan is van, amikor a 15 ezer forintot 3 család között osztják szét, mert az egyiknek éppen villanyszámlára, a másiknak gyógyszerre, harmadiknak élelemre kell sürgősen a pénz. A szívem facsarodik bele. Tudom, nem ez a megoldás, hogy csak tüzet oltunk, de valamit muszáj tenni.
A CsaCsa2020 programról bővebben az ADNIJÓ rovatunkban is olvashattok.
A társadalmi érzékenységed a munkádban is nagyon hasznos. Hozzád milyen problémákkal érkeznek az emberek, illetve látsz-e bennük össztársadalmi összefüggéseket?
Engem többnyire – ha nem a céges megbízásokról van szó – a karrier témákkal, illetve a női szerepek nehézségeivel találnak meg az ügyfelek. Ez nagyon érdekes, mert amikor például a Start/restart csoportokat indítottam, én sokkal heterogénebb csapatokra készültem. Ehhez képest nagyrészt olyan nők (és csak nők!) érkeztek, akik már évek vagy évtizedek óta otthon voltak és változtatni akartak. Olyan is volt, aki mindent feláldozott a család érdekében, de végül a párkapcsolata is tönkrement. Emellett, amin én őszintén megdöbbentem, hogy mindegyik csoportomban előkerült a párkapcsolati erőszak témája is. Nem csupán elméleti szinten… És tudjuk, ez a probléma a járvány időszakában fokozódott.
Ha valaki elakadást tapasztal az életében, szerinted mi kell ahhoz, hogy változtatni tudjon?
Önismeret és motiváció. Ezek nélkül nem megy. Az önismeret most divatos dolog, sokkal tudatosabbak vagyunk, mint korábban, gyakorlatilag dől ránk az információ. Ismerjük a személyiségtípusokat, találunk szuper előadásokat, teszteket a neten. Ez jó, de önmagában még nem elég. Szükség van arra, hogy változni is akarjon az illető. Ha valakiben megvan ez a szándék, akkor csodákra képes. Ha valaki nem motivált, akkor hiába költ drága programokra, hiába jár akár hetente pszichológushoz, coach-hoz, nem lesz eredménye. Mondhatja, hogy milyen rosszak a szakemberek, miközben ő arra nem képes, hogy egyetlen feladatot megcsináljon, hogy egyetlen lépést megtegyen, bármin változtasson. Nagyon sok múlik az önismereten, azon, hogy reálisak-e a céljaink, hogy mennyire vagyunk tisztában a lehetőségeinkkel, a képességeinkkel. Sok nő nagyon leértékeli magát, elveszíti az önbizalmát. Főleg az otthon töltött évek alatt.
Említetted az otthon levő anyukákat. Tudom, hogy nincsenek általános bevethető jótanácsok, de valami kis kapaszkodót mondj nekik, nekünk, kérlek.
Amit általában látok, hogy a kisgyerekes anyák többnyire a férjüknek, párjuknak szeretnének mindent elmondani, megosztani az élményeiket, érzéseiket, ötleteiket. Mégpedig lehetőleg mielőbb, ahogy hazaért. De a pasik teljesen másképp működnek. Ráadásul sokszor fáradtak, vagy épp máshol jár az eszük, még csak testileg értek haza, nehezebben kapcsolódnak ilyenkor ránk. Ha pedig reagálnak, olyankor azonnal a problémamegoldó üzemmódba kapcsolnak és rögtön ’megmondják’, mit nem csinálunk jól és pontosan mit kellene tennünk. Ettől pedig mi nők, kiakadunk. Úgy érezzük, nem értenek meg minket, dirigálni akarnak. Jönnek a konfliktusok, a szemrehányások.
Ezért is van fontos szerepük a kisebb közösségeknek, ahol van lehetőség megbeszélni dolgokat: baráti közösségek, női körök, sorstársak, vagy olyan programok, ahol célirányosan, szakmai segítséggel lehet megosztani a problémáinkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne beszéljünk a párunkkal, sőt. De a kibeszélés része jó, ha máshol, ha körültekintően megválasztott időben történik. Esetleg rá is lehet kérdezni, mikor tud ránk szánni kis időt, jelezni, meg szeretnénk vele beszélni valamit. De jók erre a baráti közösségek is, vagy – ha már nagyon nehéz a helyzet -, akkor szakember által vezetett módszerek: mediátorral, párterapeutával, csoportban. A lényeg, hogy adjunk ennek teret! És arra is figyeljünk, ne csússzunk bele olyanba, hogy mindig az anyukánkkal, vagy az anyósunkkal osztjuk meg a gondjainkat, amik valójában a férjünkkel, a párunkkal kapcsolatosak.
Ez egy nagyon jól használható tanács, a sorstársaim nevében is köszönöm!
És nagyon köszönöm a beszélgetést! Rengeteg kérdésem van még, kérlek, folytassuk, valamilyen formában.
Kiemelt kép: Koskovics Éva
Fotók: Nóra
