Márföldi Erika waldorf óvónővel a felnőttek játékosságáról és a gyereknevelésről beszélgettünk.

Nagyon örülök ennek a beszélgetésnek, mert az a benyomásom, hogy a játékosság nemcsak azért áll közel hozzád, mert egész napodat óvónőként gyerekek között játékban töltöd, hanem a felnőttségeden belül is sikerült megőrizned valamiféle frissességet, egy könnyed játékosságot. Örök témánk, hogy hová tűnik az anyukákból a játékosság, előbb utóbb mindannyiunkkal előfordul, hogy befeszülünk, bemerevedünk és parancsnoki pozícióból próbáljuk szeretett családunkat rendezni, és eltűnik a lazaság, a könnyedség. Áruld el nekünk, hogy Te hogyan csinálod ezt egyrészt a családodon belül, másrészt az óvodában, ahol még nagyobb a felelősség rajtad? Hogyan tartod a felnőtt, felelősségteljes szerepet úgy, hogy közben jó fej maradsz?
Az egészben a legfontosabb szerintem a humor. Nem a gyereknek a kinevetése, hanem a helyzetkomikum. Ahogy kezdünk felnőtté válni, nem merünk már vicceket használni: nem a rég bevált vicceket, hanem az adott pillanat teremtette vicceket. Ehhez viszont nagyon nyitottnak kell lenni és látni kell azt, hogy MOST mi történik. Egy pedagógusnak kell, hogy legyen egy hatalmas tudástára, azaz tudnia, kell, hogy mit csinál, ez a szakértelem, de ez mit sem ér, ha nem vagyunk benne a jelenben. Ha a tervet szeretnénk mindenáron megvalósítani, akkor nem vesszük észre, hogy kik vannak jelen körülöttünk és nem fog sikerülni a terv sem.
Ez szülőként is így van, mert mondjuk, hogy a szülő szakértelme az, hogy ő “ismeri az életet”, és például tudja, hogy mikor kell lefeküdni aludni ahhoz, hogy másnap jó formában legyen mindenki. De ha ezt erőszakkal viszi keresztül a gyereken, akkor lehet, hogy sikerül, de egy állandó feszültség lesz.
Pontosan! A MÓDOT kell megkeresni, hogy azt hogyan tudom elérni, hogy ő akarja csinálni, a része akarjon lenni a folyamatnak. Ha a gyerek valaminek ellenáll, akkor nekem kell megnéznem, hogy hogyan tudok másképp viszonyulni ahhoz, amit ő csinál. Egy olyan fajta rugalmas jelenlét szükséges, ami alkalmat ad arra, hogy végigvigye a felnőtt, amit eltervezett, de a folyamatban a gyerek is jól érezze magát. Szerintem ez az a játékosság, ami a felnőttet kellene, hogy jellemezze.
Az új szülőkkel a “reggel az óvodában” játékkal szoktam kezdeni az ismerkedést. Megkérek egy önként jelentkezőt, hogy jöjjön ki velem, és ott megbeszélünk három jelenetet, ahogy ő beérkezik majd a csoportszobába: az elsőben egyből berobban a térbe, a másodikban nem mer bejönni, a harmadikban csak egy apró biztatásra vár, és utána már boldogan beszalad. A többi szülő annyi instrukciót kap, hogy reagáljon majd valahogy az eseményekre, anélkül, hogy elmozdulna a térben a helyéről. Nagyon érdekes látni, hogy jellemzően nem jut eszükbe, hogy beleképzeljék magukat a másik helyébe. Egy jó játékos, mindig a másik fejével gondolkodik. Egy szülőnek vagy pedagógusnak tudnia kell a következő lépést, vagy legalább a lépések lehetőségét – azt is, hogy ő mit tesz, és azt is, hogy a gyerekek mit fognak tenni. Ez a kettő minőség egyszerre kell, hogy megjelenjen ahhoz, hogy harmónia legyen.
Ahhoz, hogy tudjunk a gyerek fejével gondolkodni, néha az kell, hogy leereszkedjünk a gyerek szintjére, de a felnőttek mintha ettől félnének, mert attól tartanak, hogy akkor oda a tekintély, a tisztelet, elveszíthetik a pozíciójukat. Mit gondolsz erről?
Szerintem a tekintély nincs önmagában és nem is várható el önmagában. A tekintély az elfogadásból születik. Ha én tiszteletben tudom tartani a gyereket az adott állapotában, akkor ő is tiszteletben tudja tartani, hogy én éppen hogy vagyok. Azt lehet látni, hogy a felnőttek is rendkívül gyakran elveszítik a belső biztonságérzetüket. Ezt megelőzendő nagyon karakánul odarak egy szabályrendszert a gyereknek. A gyerek ugyan tisztában lesz a határokkal, de neki eredendően nem az a dolga, hogy a felnőtt stabilitása kedvéért felhúzott határokkal tisztában legyen. Hol van akkor a gyerek határa? Ha túl sokat várok, vagy nem életkorának megfelelő elvárásaim vannak, akkor nem várhatom, hogy ő tudja ezeket teljesíteni. A kérdés inkább mindig az, hogy a jelen állapotából hogyan tudom SEGÍTENI, hogy megtegye a következő lépést. De persze nem úgy, hogy kiveszek három fokot a létrából.
A vasárnapi nagy családi ebédeken a gyerekekkel szokott gond lenni, mert nem tudják végigülni a három-négy fogást nyugalomban. Ez egy irreális felnőtt elvárás például?
Igen. Ez tipikus probléma. Kérdés, hogy egyáltalán kell-e a gyereknek ennyi fogás, illetve, hogy gondoskodtam-e róla, hogy kellően éhesen érkezzenek a gyerekek az eseményre? Én, a felnőtt voltam-e annyira fegyelmezett, hogy a nagy evés előtt ne adjak neki nasit? Majd ott, mi, a felnőttek figyeltünk-e rá, hogy a gyerekek mellé ne olyan családtagok üljenek, akik nem tudnak, vagy nem szeretnek beszélgetni? Tehát minden helyzetben figyelnem kell arra, hogy ne kényszerítsem olyanba a gyereket, amit tudom, hogy nem fog tudni megoldani és ne adjak olyan eszközöket a kezébe, amik használatára még nem alkalmas, mert ebből lesznek a fejben nagyon hamar felébredt gyerekek.
A gondolkodó képességet nagyon hamar ki lehet fejleszteni, de hiányozni fog a saját tapasztalat útján érzésekből megszerzett gondolat.
Hajlamosak vagyunk kihagyni olyan lépcsőfokokat, amelyek majd a felnőtt élet alapkövei lennének. Tudjuk, hogy nem kell tanítani őket az első hét évben, mert az a dolguk, hogy szabadon játsszanak, közben más sem történik az óvodában, minthogy kapják a tudást. Projektben és rendszerben kezdjük el gondolkodtatni a gyerekeket, ahelyett, hogy kivinnénk a sárba dagonyázni, nem engedjük a megfelelő életkorban a megfelelő dolgokat testi szinten is megtapasztalni. Itt fel kell tenni a kérdést, hogy mennyire szól ez még a gyerekről és mennyire a mi rohanásunkról és versengésünkről?
Én annak vagyok inkább a híve, hogy ismerjük meg a gyermek határait, mert ebből látjuk, hogyan tudjuk inspirálni. Pont akkora lépés megtétele felé jó terelgetni, amit tudom, hogy meg tud lépni. Más tekintetben sem a helyes sorrendben szoktuk végezni a lépéseket. Ha például egy gyerek sír, akkor nem azzal kell törődjek, hogy leszidjam azt, aki ellökte, hanem lekezeljem a sebet, elsősorban a lelkit. Aztán ráérünk megbeszélni, hogy mi történt.
Ezek a játékosság, a tisztelet és a harmónia alapjai.
Két olyan fontos szó ragadott engem meg abból, amit mondtál, az a nyitottság és a pillanat. A pillanatot körüljártuk, de hová tűnik el az anyákból a nyitottság – persze ez igaz lehet mindkét szülőre, de általában az anyák vannak többet a gyerekekkel és az apák kapják a “jó zsaru” szerepét. Mivel lehet táplálni megőrizni a nyitottságot?
Szerintem azzal, ha találunk egy olyan dolgot, ami nem kötődik sem a szakmánkhoz, sem az otthonunkhoz.
Tét nélküli tevékenység?
Igen. Bármi, amit azért csinálok, mert érdekel, mert pihentet, azért, mert adok magamnak időt arra, hogy ne azt csináljam, amit mindig.
Tehát nem is az eredmény a lényeg?
Az eredmény az megszületik közben, de nem ez a lényeg, hanem, hogy találjunk egy olyan területet, ami független mindentől, amit nem KELL csinálnod, ami nem kötelesség.
A nyitottság megszűnik azzal, hogy megszüljük a gyereket, és bezárva maradunk egy ajtó mögött.
Azt mondod, hogy irreális nyitottságot elvárnunk valakitől, aki be van zárva?
Igen! Bárhova is megy az anya, a gyerek miatt megy vagy a gyerekkel megy. Se a felelősség nem kerül le a válláról, se a szabad lélegzése nem történik meg.
Ahhoz, hogy megmaradjon a játékosság, ahhoz ki kell lépni és be kell lépni. Ha állandóan ugyanaz történik, ráadásul egy gyereknek felépített ritmusban, akkor az anya elvész a folyamatban, és ez az a pont, ahol eltűnik a pajkossság, hiába játszik a gyerekekkel, az nem ugyanaz, mint amikor csak ő van. Nem történik meg az elengedés. Nem tud felhőtlenül beszélgetni a barátnőkkel, úgy kirándulni, hogy csak ő van, nem tud kiülni a kertbe a babatelefon nélkül, állandósul a készenléti állapot. Nincs elengedés.
Ez olyan, a légzésre visszatérve, mintha állandóan csak belélegeznénk és bent tartanánk a levegőt.
Igen, ettől bizony egyre feszültebb lesz mindenki, mert ez a fuldoklás.
A legutóbbi óvodámban én kértem a kollégáktól, hogy menjenek, és csináljanak valamit, ami feltölti őket. Mindegy, hogy mit, csak csinálják. Van, aki énekelt, vann aki táncolt, én rajzolni és festeni jártam, meg mesével foglalkoztam. Úgy szerveztük a megbeszéléseinket és az óvodai közösségi életet, hogy ennek időt hagyjunk.
Fantasztikus, hogy ezt intézményi szintre bevitted.
Szükségesnek tartottam ahhoz, hogy ne égjünk ki, hogy ne savanyodjunk be.
A magánéletben hogy egyezteted ezt össze a családdal? Hogy fér bele a munka, a feltöltő tevékenységek és a gyerekeiddel töltött idő?
Nehéz, de ennek a teret magunknak és a családtagoknak is meg kell adni. Lehessen olyan érdeklődése a családtagoknak, amik egymásétól esetleg messze állnak.
Mennyi erőfeszítést teszel ilyenkor, hogy mondjuk a dinók világában jártasságot szerezz?
Pont a dinók nálunk kimaradt, de valamilyen szinten muszáj. Lehet egy pont, hogy keresek egy hozzáértő szakembert, aki kísérni tudja az ismeretszerzésben helyettem. Nem szabad azt várnom, hogy a gyerek csak azt tudja, amit én tudok. Mert akkor hol van ő? A játékosság alapja az is, hogy a másik lényéről megtartsuk a tiszteletet, azaz hogy gondolkodhasson, érezhessen másként, mint én, vagy mint, ahogy én jónak gondolom. Akkor élő és játékos a figyelmünk, amellyel a családunkban vagyunk, ha nem támadásnak vesszük a másfajta gondolatot, hanem képesek vagyunk elgondolkodni rajta.
Akkor itt kapcsolódik össze a nyitottság és a pillanat és válik játékossággá. Ha ott tudunk lenni kellő nyitottsággal a pillanatban, akkor ott meg tud születni egy egyszeri és megismételhetetlen játék.
Igen. Akkor vagy játékban, ha hagyod beengedni a másik gondolatát, érzését.
A nyitottság, az együttérzést is feltételez? Hiszen az kevés, hogy te a saját világoddal tisztában vagy, azaz ismered magad, vagy a korlátaidat, ha nincs együttérzésed a másik felé.
Ez már nem is nevelői, hanem etikai kérdés. Mert egy nevelő sem tud etikus lenni, ha nincs mögötte az ember.
Egy gyerek csak akkor tud tanulni, ha szeretem, viszont akkor lesz lelkes a folyamatokra, ha szeretem azt is, amit csinálok.
Nevelőként is előfordul, hogy elérjük a saját képességeink határát, ott bizony túl kell menni az elfogadáson is, mert vannak helyzetek, amelyek elérik a tűrőképességünk, képességeink, ismereteink határait. Ezek szerintem a legjobb helyzetek, mert hatalmas tanulási lehetőségek! Én ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nahát, ez a gyerek olyat mutat, amit húsz év alatt, amióta a szakmában vagyok, még nem láttam. Nem azért mert rossz, vagy mert rosszul nevelte az anyja, hanem nekem akar valamit tanítani, amivel még nem rendelkezek, vagy ha igen, nem tudatosan cselekszem.
Hát a szülők ezzel nap mint nap szembesülnek, ezzel a kompetenciahatárral.
Nem a diplomától lesz valaki kompetens, hanem a hajlandóságtól, hogy időt, energiát és figyelmet odafordítson. Ha kinyílik a csoportszoba ajtaja, a tervet el kell felejtenem. Megtervezem, de tudnom kell elengedni. Akkor van egy erős jelenlétem, ha tisztában vagyok azzal, hogy bármikor történhet bármi, amitől a gyerek majd más lesz, mint eddig. Nem mondhatom, hogy de akkor is ez lesz, hanem érdeklődve odafordulok, hogy mi történt vele, mi mozog benne.
Ha csak a tervet, vagy a rendet vesszük figyelembe, de az embert nem, akkor eltávolodunk és máris oda a játékosság?
Kicsit olyan ez, mintha a családunkban vezető pozícióban lennénk, de nem vagyunk erre megtanítva. Ez egy életen át tartó folyamat. Szerintem, nem elég, ha zsigerből vagy könyvből csináljuk az anyaságot. Akkor jó, ha már nemcsak a tudás, hanem a tudatosság is benne van. És egyébként a játék szerintem nagyon komoly dolog, mert a játékban benne van a felhőtlenség, és benne kell legyen a felelősségtudat is.
Ha úgy megyek be a gyermeki játékba, hogy nem vagyok jelen a felelősségem tudatosságával, akkor vagy átírom a gyerek játékát vagy elveszem a fejlődés lehetőségét tőle.
Például amikor elmagyarázzuk, hogy: “nézd így KELL várat építeni”?
Igen, mert ettől fejben fogja tudni, de nem lesz tapasztalása és nem lesz alkalmas arra, hogy bátorsága legyen kipróbálni.
A waldorf óvodában éppen ezért mi nem ülünk le a gyerekekkel játszani, mert én másként babáznék, mint ők, hiszen nekem már ott van az élettapasztalatom. Én maximum a gyerekkel babázok. Amikor ővele történik valami, akkor ölbe veszem, megdédelgetem, megápolom, ringatgatom, énekelek neki. Ez az a játékpillanat, amit ő később be tud vinni a babaszobába a játékba, mert ugyanezt az élményt szeretné majd valakinek odaadni. Ugyanez figyelhető meg, amikor a nagyobb óvodások úgy kezdik el hurcolgatni a kisebbeket, ahogy az anyukák, vagy az óvónénik. Amikor pedig várat építenek, akkor nem jövök oda, hogy: “figyelj, mert ez mindjárt leborul!”, és már pakolom is át, nehogy ez megtörténjen, hanem felteszem neki a kérdést, hogy “látod-e, hogy dől?”, “szerinted csináljunk valamit, hogy még magasabbra lehessen építeni?”, “van ötleted arra, hogy hogyan stabilizáljuk?”. Ha én hívom társasjátékozni, akkor a közös játékszabályokat együtt állítjuk fel, ha viszont én lépek be az ő játékterébe, akkor az ő szabályait nekem kell tiszteletben tartanom és ahhoz finoman alkalmazkodnom.
Amikor arról a játékról beszéltél, amit az új szülőkkel szoktál játszani az első szülői találkozón, akkor elhangzott, hogy az instrukcióid között szerepel az, hogy legyen egy belső megtartottsága. Mit jelent ez a belső megtartottság?
Azért találtam ki ezt a módot, mert nagyon sok helyzetet zsigerből oldunk meg, vagy aszerint, hogy jó benyomást keltsünk. Nekünk, mint felnőttnek az a dolgunk, hogy érzékeljük, reagáljunk, de ne a gyerek helyett oldjuk meg, vagy közöljük vele, hogy ez így nem jó.
Ha például azt látom, hogy reggel berohan egy gyerek a csoportba és tart valakikhez, és én tudom előre, hogy ebből baj lesz, akkor én is rohanok felé, azért, hogy hamarabb összetalálkozzunk. Ekkor viszont nem azt mondom, hogy ne rohanj oda, hanem megölelem, és köszöntöm, hogy jó reggelt. A végeredmény ugyanaz: megállítottam. A mód viszont nem ugyanaz. Amikor fordított helyzetben egy védtelen érkezik be, akkor természetes, hogy elindul az együttérzés, de én semmit nem tudok csinálni, amíg ő nem hajlandó részt venni a csoportban, például azzal, hogy felvesz egy szemkontaktust és abban a pillanatban ki tudja emelni az ember ebből a helyzetből. Ha én viszont ezt nem várom ki, hanem odamegyek és ölbeveszem, akkor engem ugyan megtalált, de nem fogja tudni megtalálni a közösséget hosszú hónapokon keresztül.
Figyelni és nem abból reagálni, amit már tudsz, hanem, amit látsz. A belső erő megtartásának az a lényege, hogy nem azt próbálod rányomni, amit azt gondolod, hogy úgy lenne helyes, hanem hagyod őt rájönni, hogy neki mi a jó.
Ehhez nagyon sok erő kell, megvárni, hogy beérjen a másik. Hogyan tartod meg ezt a belső erőt, amikor konfliktushelyzet van? Hogy tudja egy szülő megtartani ezt a belső erőt, ha mondjuk éppen egy hisztiző kétévessel a bolti nagyjelenetben találja magát? Vagy amikor az addig “jó” gyerek hirtelen “rossz” lesz, ezek nagyon elbizonytalanító helyzetek a legtöbb szülőnek.
Joga van mindenkinek rosszul érezni magát, mert egy olyan élethelyzetben van, ahol nem tudja jól érezni magát.
Ez nagyon nehéz. Egy szülő állandóan meg akarja menteni a gyerekét, nehogy fázzon, nehogy éhes legyen, nehogy kényelmetlenül legyen. A mai világban minimális kényelmetlenségektől is szeretnék a szülők megóvni a gyerekeket. Ez lehet, hogy nem annyira jó? Fontos tapasztalás lehet, ha egy gyerek néha tényleg éhes lesz vagy szomorú lesz?
Szerintem nem is őket akarjuk megmenteni, hanem magunkat akarjuk megmenteni a kínos helyzettől. Például a boltban, amikor ő az akarás korszakban van, akkor nem a gondolatai vezérlik, hanem a cselekvés. Ezt hatja át teljes lelkével. Nem várhatom el tőle, hogy úgy gondolkozzon ahogy én. Egy konfliktushelyzetben mindig azt érzi a szülő, hogy ha elvesztette a kontrollt, akkor elveszíti a tekintélyt, akkor rossz szülő. Pedig sokszor csak megértésre lenne szükség. A boltban lehet elég, ha azt mondjuk, hogy megértelek, hogy szeretnéd ezt, de most ezt nem vesszük meg.
Gondolj csak bele, hogy egy idegen térbe nekünk, felnőtteknek is mennyire nehéz belépni, pedig mi már elvileg túl vagyunk a szocializáción. Nem engedjük meg magunknak sem, hogy fájjon, és a gyereknek sem, hanem inkább azt mondjuk neki, hogy katonadolog. Pedig nem az, és egy katonának is fájhatna. Amúgy meg, ha elég felnőttek lennénk mi felnőttek, akkor nem is lenne szükség háborúzni. Ha megnézzük úgy igazán, akkor nem biztos, hogy a társadalmunk túl van a gyerekkorán, el kellene oda jutnunk, hogy mi felnőttek is felérjünk a gondolataink valódi uralmához.
Köszönöm szépen Erika!
Én is köszönöm!
Photo by Gustavo Fring from Pexels