Bevallom teljesen padlót fogtunk mindannyian a háborús helyzet miatt. Próbáljuk különböző eszközökkel feldolgozni vagy megérteni a történéseket. Ebben a folyamatban muszáj volt megkérdeznem Fruzsit, egyik kedvenc beszélgetőtársamat, hivatalosan Czecz Fruzsina pszichológust.

Miért érint minket magyar anyákat ilyen mélyen a jelenlegi helyzet?
Azért, mert ez most minden szempontból közel van. Földrajzilag is és személyes szinten is. Most, amikor a határ másik oldalán ropognak a fegyverek és özönlenek hozzánk a menekültek, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kárpátalján élhetnek rokonaink, ismerőseink, barátaink, akiknek most el kell hagyniuk az otthonukat. Mélyen érint minket, mert azt gondoljuk, hogy ezek a nők, akik a vonatokról leszállnak a gyerekeikkel, egy szál táskával, akár mi is lehetnénk. Szerintem minden egyes ember agyán, -akinek van 18 és 60 év közötti férfi rokona-, átfutott, hogy mi lenne, ha Őt vinnék el katonának? Ha mi maradnánk magunkra?

Mélyen érint minket, mert azt gondoljuk, hogy ezek a nők, akik a vonatokról leszállnak a gyerekeikkel, egy szál táskával, akár mi is lehetnénk.

Van ezeknek a félelmeknek transzgenerációs okai? A szüleinktől, nagyszüleinktől hozzuk őket?
Biztos, hogy onnan is, hiszen mindannyiunknak vannak olyan rokonai, akik átélték a háborút, a veszteségeket. Ott mozog a tudatalattinkban a menekülés, a nélkülözés nehézsége, és hogy milyen az, amikor egy élet munkája omlik össze hirtelen. Tudatos szinten is vannak információink, hiszen tanultunk a háborúkról, hallottunk családi történeteket, és néhány budapesti házon máig láthatjuk például a forradalom nyomait.

Minden nehéz téma esetén fontos először megvizsgálni, hogy mi magunk hogyan állunk hozzá, hol tartunk vele

A gyerekek akkor is érzik, hogy baj van, ha az ég világon semmit sem mondunk nekik. Mit tehetünk, hogy a rettegésünket, félelmeinket akaratlanul ne „csatornázzuk át” a beléjük?
Minden nehéz téma – legyen az veszteség, háború, gyász esetén fontos először megvizsgálni, hogy mi magunk hogyan állunk hozzá, hol tartunk vele. Hogyha ezzel már rendben vagyunk, akkor tudjuk ezt egy nálunk kevésbé tájékozott gyereknek továbbadni úgy, hogy a lehető legjobban megóvjuk őt a további szorongásoktól. Így is pont elég félelmet és aggódást kiváltó tényező szövi át a gyermekeink mindennapjait, gondoljunk csak a klíma szorongásra, vagy az elmúlástól való általános félelemre.

A legjobb, ha a saját érzéseinkről beszélünk nekik. Hogy szomorúak vagyunk, vagy aggódunk, hiszen a gyerekek ezt sokkal könnyebben megértik, nem kell hozzá átlátniuk a világpolitikát. Viszont ezzel levesszük róluk azt a terhet, hogy bármi módon nekik közük lenne a mi szomorúságunkhoz. Tudniuk kell, hogy nem róluk sutyorgunk a konyha sarkában, nem miattuk sírunk.

A legjobb, ha a saját érzéseinkről beszélünk nekik.

Érdemes- e megragadni a lehetőséget arra, hogy nevesítsük az érzelmeket, amik most bennük vagy akár bennünk felmerülnek?  
Remek alkalom, hogy nevesítsük, sőt legalizáljuk az érzéseiket. Hogy itthon szabad szomorúnak lenni, lehangoltnak lenni, még sírni is. Valamint ez most jó alkalom az empátia gyakorlására is a nagyobb gyerekekkel. Ha csak összekészítünk néhány csomagot és kivisszük a pályaudvarra, vagy segítünk valakiknek a szállításában, esetleg lehetőségünk van ideiglenesen befogadni egy családot, akkor gyermekünk az első és leghitelesebb forrásból tapasztalhatja meg a segítségnyújtás örömét és szépségét.

A teljes beszélgetést meghallgathatjátok itt:


Photo by The Humantra from Burst