Ebben a sorozatban a MotherNature – Anyatermészet Egyesület (MoNA) tavasszal kiírt pályázatán nyertes szervezeteket és az ő munkájukat mutatjuk be.

Domonkos Ágival, a PTAH Theatre magyar-ukrán társulat színművészével badacsonytomaji otthonuk teraszán beszélgettünk aSzínjátékos vasárnapok ukrán családoknak” projekt kapcsán. A történeteken keresztül betekintést kaphatunk abba, mekkora jelentősége van a háborús menekültek mentálhigiénés segítésének is, hogyan támogatja ezt a játék és a színház eszköztára, és hogyan tudtak ezek a foglalkozások megalapozni egy, később önszerveződővé váló közösséget.

Ági, te az ukrán férjed s egyben alkotótársad, Mykola Bondarchuk révén vagy különösen érintett a háborúban. A színház eszközeivel, közösen segítetek a háború elől hazánkba menekülőknek.

Igen. A férjemmel mindketten színészek vagyunk, Kijevben, egy ösztöndíjas programon ismerkedtünk meg. Elkezdtünk együtt alkotni, ma már saját színtársulatunkon belül hozunk létre mozgásszínházi, tárgyszínházi előadásokat.

PTAH THEATRE egyik előadása, mely éppen egy háborús helyzet miatti elszakadást dolgoz fel

Amikor február végén elindult ez az egész borzadály, először csak kapkodtuk a levegőt. Mykolának a szülei és a bátyja most is Kijevben vannak, sok barátja, rokona él Ukrajnában.
Eleinte nyilván úgy próbáltunk segíteni, ahogy mindenki más is: mentünk, gyűjtöttünk. Korábban is együttműködtünk már a Dnipro Országos Ukrán Kulturális Egyesülettel, amellyel végül ebben a projektben is közösen dolgozunk. Ők a veszprémi és környékbeli ukrán kisebbséget fogják össze, és Zakar Irina vezetésével ők is azonnal elkezdtek segíteni, ahogy kitört a háború. Segítettünk nekik ismerősöknél elszállásolni embereket, fordítani, a férjem ment a határhoz is, adományokat továbbítottunk nekik, amiket a Veszprémbe érkező menekülteknek osztottak szét, de szállítottak Kijevbe is csomagokat.
Aztán, amikor az első sokkból megébredtünk, arra gondoltunk, hogy ha anyagilag nem is tudunk hosszasan segíteni, a szakmánkkal is tudnánk támogatni a menekült családokat.

Akik itt vannak hosszabb távon, azoknak szükségük van arra, hogy egy kicsit ki tudjanak kapcsolni. Az anyáknak fontos, hogy egy biztonságos helyen ott tudják hagyni a gyereküket, mialatt ők szusszannak egyet, vagy éppen összedugják a fejüket. Egy biztos pontot szerettünk volna teremteni a számukra, egy közösséget, ahova lehet kapcsolódni.

Mindezt sikerült nagyon gyorsan megszervezni, a Pannon Színitanoda örömmel ajánlotta fel a helyszínt, ahol március végén meg is tartottuk az első vasárnapi mozgásos, játékos, színházi foglalkozásunkat. Itt megjelent vagy harminc gyerek, a kicsi totyogóktól a tizenöt éves, zárkózott kamaszokig, szülők és nagymamák is, mindenki jött és részt vett a foglalkozáson.

Aztán, ahogy hétről hétre kezdték egyre inkább biztonságban érezni magukat, a szülők a kinti térben maradtak beszélgetni, míg mi a gyerekekkel játszottunk. A MoNa által kiírt pályázat segítségünkre volt, hogy a már megkezdett munkát tovább tudjuk vinni, így június végéig az ő támogatásukkal dolgoztunk. Később pedig szerencsére egy másik alapítvány is mögénk állt.

Volt egy időszak, amikor két Ukrajnából menekült pszichológus hölgy foglalkozott a szülőkkel, míg bent zajlottak a foglalkozások. A Dnipro munkatársai szerveztek süteményt, kávét, üdítőt, egész kávéházi hangulat alakult ki. Az egyik hölgy, aki otthon egyetemi docens volt, mesélte, hogy egy veszprémi gyárban kapott munkát, ahol végigdolgozza az éjszakai műszakot, majd online megtartja az egyetemi óráit. Mindezt alázatosan és örömmel tette, és emellett vasárnaponként jött segíteni.
Végül talált jobb lehetőséget és tovább ment, de ez így megy. A gyerekek közül is nagyon sokan lecserélődtek. Nehezebb, hogy nem tudunk egy állandó csapattal dolgozni, de ennek a munkának jelenleg ez a természete.

Most nyáron kevesebben jönnek. Ennek az is az oka, hogy

végül is elértük azt a célt, amit szerettünk volna: létrejött egy közösség, amely már önszerveződő módon is működik. Akik itt megismerték egymást, összeszoktak, és már önálló programokat szerveznek.

Múltkor például éppen Tihanyban jártak levendulát szedni. De mentek már közösen moziba, a Parlamentbe, állatkertbe, szerveztek sportprogramokat maguknak. Voltak többször közösen kirándulni, voltunk velük mi is piknikezni. Szóval aktív kis közösség alakult.

Veszprémben és a környéken legalább 250 ukrán menekült él, számukra az önkormányzat segítségével biztosítanak gyári munkákat. Többen vannak, akik hosszú távra terveznek, nem is akarnak hazatérni. Különösen azok a családok, akiknél az apa már korábban is itt dolgozott, és most hozzá érkeztek meg a többiek a háború miatt. A nyári szünetig a magyar nyelvű intézmények fogadták be a gyerekeket, ősztől lesz ukrán nyelvű iskola is nekik.


Milyen társadalmi rétegekből érkeztek Veszprém környékére Ukrajnából?

Teljesen vegyes. Az egyetemi oktatótól kezdve egészen a jóval egyszerűbb körülmények között élőkig. Most azért mosolygok, mert eszembe jutott egy Ludmilla nevű hölgy. Egy tündéri kis nagymamát képzeljetek el, aranyfoggal. A múltkor közös alkalmat tartottunk felnőtteknek és gyerekeknek. Ezeket az alkalmakat én nagyon szeretem, olyan jó, amikor mindenki ott van, és a gyerekeknek is akkora élmény, hogy a szülők is velük játszanak. Itt volt Ludmilla is, aki minden szelíd próbálkozásunk ellenére sem akart bevonódni a foglalkozásba.  Végül volt egy játék, amiben egy „kincsesládából” mindenki „kivehet” valamit. Lehet ez egy apróság, mondjuk egy fülbevaló, de lehet egy élmény is, bármi. Nekünk meg ki kell találni, hogy mi az, anélkül, hogy szavakat használnánk hozzá. Ennél a játéknál végül Ludmilla is bekapcsolódott, odament a ládához, megtapsoltuk. Ő pedig kivett egy csomó pénzt, és betette a zsebébe. Annyira édes volt, látszott, hogy olyan boldogság fogta el.

Milyen eszközöket, módszereket használtok a foglalkozásokon?

Olyan játékokat próbálunk játszani, amik direkt módon nem érintik a háborús traumát. Indirekt eszközöket használunk, és eleinte inkább a jóra fókuszálunk.

Van egy csapat dzsúdózó gyerek, nagyobb fiúk, akik szülők nélkül, az edzőjükkel vannak itt Veszprémben. Az edzéseket leszámítva nem volt semmiféle struktúra a napjaikban, így őket is bevontuk a vasárnapi foglalkozásokba. Róluk tudjuk, hogy ők közvetlen közelről láttak gyilkolást, mondták is, hogy volt egy vihar az egyik este, és rettenetesen féltek. Ezért a velük való munkában például nagyon kell vigyázni, mihez nyúlunk és hogyan. Például a férjem figyelmeztetett, hogy bár én nagyon szeretek lufikkal dolgozni, ezt velük inkább ne tegyem, mert ha véletlenül eldurran egy, az számukra különösen ijesztő lehet. Én is tanulok, én sem dolgoztam korábban még háborús menekültekkel.

Látom a gyerekeken, hogy nagyon sok feszültség van bennük, és amikor látható a testtartásukból, hogy ez egy kicsit kienged, egyre jobban leengedik például a karjaikat, az már nagy élmény. Az elején nagyon sok ölelést kaptunk, érződött, hogy nagy szükségük van arra, hogy kicsit felszabaduljanak. Mostanra kevesebb az ölelés, mert már nyugodtabbak.

Nagy szükségük van a biztatásra, és velük sokkal finomabban, megengedőbben kell bánni, mint az átlag gyerekkel. Vannak nagyon jó élményeim. Például egy teljes ellenállást tanúsító gyerek egyszer csak, mikor kevesebben voltunk, mégiscsak előretört, csinálta a feladatokat és látszott, hogy élvezi, remek ötletei is voltak.

Nagyon sok mozgásos feladat van, játsszunk sok szobros játékot, páros gyakorlatokat, koncentrációt fejlesztő játékokat labdával. Mindig puha eszközöket használunk, ez az ő esetükben nagyon fontos. És természetesen mindig figyeljük őket, a reakcióikat és változtatunk, ha szükséges. Arra is figyelemmel kell lennünk, hogy mindig vannak újonnan érkezők. Illetve sokszor érkezik 1-2 totyogó is, akiknek szintén mást kell kitalálni, mint a nagyobbaknak. Sok az improvizáció a munkánkban, (nevet) és el kell fogadni, hogy csak lassan tudunk előre haladni.

A bizalom kérdése sokkal kiélezettebb, mint egy normál helyzetben, hiszen ezek az emberek olyan helyekről jönnek, ahol a bizalom eltűnt. Azért is szeretem, hogy a helyszínen mindenhova matracok vannak letéve a földre, mert ahogy bejönnek a gyerekek, azonnal tudnak hemperegni és gurulni. Látványos, hogy mennyire ki vannak éhezve arra, hogy el tudják engedni magukat és csak játszani, mint az átlagos gyerekek.

Ez persze nyilván okoz egyfajta káoszt is, amit idővel kicsit rendbe kell tenni, hogy működjenek a foglalkozások. Az is egy érdekes kérdés, hogy mennyire várhatjuk el tőlük, hogy betartsák a szabályokat. Nyilván másképp bánunk velük a helyzet miatt, ugyanakkor egy kölcsönös tisztelet elvárható mindkét oldalról, hiszen így tudnak működni a dolgok, a biztonságot és kiszámíthatóságot is így tudjuk csak nyújtani a számukra. Tehát fontos tudnunk például előző nap, hogy hányan jönnek, és elvárhatjuk, hogy ha megígérték, akkor valóban ott is legyenek, vagy foglalkozás közben ne járkáljanak ki-be. Kellenek bizonyos határok, hiszen a segítők is odautaznak innen-onnan, a lelküket kiteszik, ebben nem működhet a sajnálat. Egyébként sem sajnálatra van szükségük, hanem támogatásra.

Hogy látod, mennyire forognak a mindennapjaik vagy a gondolataik a háború körül?

Abszolút, ez szerintem teljesen természetes. De ettől függetlenül próbálják azért élvezni az életet és nagyon hálásak a segítségért. Nyilván ugye az apák hiányoznak, ez abszolút érződik, ezért is jó dolog, hogy mi ketten tartjuk a férjemmel a foglakozásokat. Megtestesítünk egyfajta családmodellt, ráadásul a kislányunk is velünk van mindig. Tudat alatt működik és növeli a biztonságérzetüket, hogy azokra a másfél órákra befogadjuk őket a családunkba.

Domonkos Ági és Mykola Bondarchuk

Persze segítőként nem könnyű, ahogy a feszültségeket a gyerekek ránk rakják. Ez nem tudatos, de így tudnak felszabadulni, mi pedig képesek vagyunk elbírni ezeket a terheket. Sokszor elfáradunk, de természetes számunkra, hogy folytatjuk.

Mi visz előre benneteket? Mesélsz egy kedvenc történetet ezekről a foglalkozásokról?

Említettem a dzsúdós fiúkat. Van köztük egy nagyon magas srác, nálunk is legalább egy fejjel magasabb. Ő egyfajta főnöki szerepet tölt be a csoportban. Egy nagyon kedves, együttműködő fiú, akire a többiek is hallgatnak. Egyik alkalommal kapugyakorlatot játszottunk, aminek az a lényege, hogy körben állunk és megegyezünk, melyik két ember között lesz a „kapu”. Aztán bejön valaki, aki mindenkivel fölveszi a szemkontaktust, és az alapján ki kell találni, hogy melyik az a két ember, aki között átmehetne. Épp egy kisebb forma gyerek állt középen, ő kereste a kaput és ez a magas fiú letérdelt, hogy a kicsi vele is fel tudja venni a szemkontaktust. Ez egy nagyon szép gesztus volt. Van sok szép pillanat.

Ezen a dzsúdós csapaton egyébként látszik, hogy sportemberek, nagyon fegyelmezetten dolgoznak. Az ő játékukban megjelenik a fegyver és a bomba. Mi ezt ilyenkor nem kommentáljuk, csak hagyjuk. De nagy öröm látni, ahogy lazulnak, ahogy szép lassan engednek fel.


Mit érdemes tudni az ukrán emberekről?

Nagyon közösségi emberek, akik számára különösen fontosak a közös étkezések, az ünnepek. Jellemző, hogy megosztják, amijük van. Például egy vonatút alatt megszokott, hogy mindenki kirakja a kocsiban a saját elemózsiáját és mindenen megosztoznak.  Megszokták, hogy nem nagyon számíthatnak az adott rendszerre, és mindent megoldanak maguk, kicsiben, pénz nélkül. Nagyon fontos számukra a hazájuk, most még inkább, mint általában, és zokon veszik, ha orosznak nézik őket. A nemzeti szimbólumok, népviseletek, a zászló is fontos szerepet töltenek be náluk.

Hónapok óta húzódik a háború. Hogy látod, milyen típusú segítségre van most leginkább szükségük a menekülteknek?

Az biztos, hogy mentálhigiénés és pszichológiai segítségre nagyon nagy szükség van. Ugyanúgy a menekülteknek, mint a velük foglalkozó segítőknek, önkénteseknek. Tolmácsra, nyelvtudásra is folyamatos az igény, illetve olyanokra, akik a mindennapokban vagy a hivatali ügyekben tudnak segíteni. Ugyanakkor folyamatosan érkeznek újabb családok is, tehát szállásra, ruhákra, könyvekre, írószerekre, gyógyszerekre is mindig van igény.

Ha a Ti tevékenységeteket szeretnék az olvasók támogatni, hogyan tehetik meg?

Ha bárki szeretne velünk kapcsolódni, itt megtalál bennünket, és ezen az email címen fel tudja velünk venni a kapcsolatot.

A projekt júniusi végéig a MotherNature-Anyatermészet Egyesület és MINE, Mother Centers International Network for Empowerment támogatásával valósult meg.

Kiss Judith – MoNa

Kiss Judith | MotherNature – Anyatermészet Egyesület: „Most itt a lehetőség, hogy panaszkodás helyett mi is tegyünk valamit, akár kicsiben, lehetőségeinkhez mérten. Nagyszerű érzés a pályázó szervezetekkel együtt dolgozni, érezni ezt az energiát, amit mindenki beletesz a programjaiba, ahogy a szervezetek velünk és egymással is kapcsolódnak. A közösség ereje itt is megmutatkozik.”