Amikor megláttuk a menhelyen, már akkor beleszerettem Zorróba. Akkor persze még nem így hívták, de aztán a család, vagyis én, apu meg anyu, összegyűltünk, hogy megvitassuk, milyen nevet kapjon.
Folti, Domino, Sakk, ilyesmi nevek röpködtek, teljesen jogosan, mert a fekete-fehér kiskutyára minden jól illett volna. A kiskutya legjellemzőbb külső ismertetőjele ugyanis az ábrázata volt, a kis pofin mintha egy álarc lett volna, egy maszk, a szeme körül, feketéből, pont mint Zorro a filmben, ahol a hős mindig fekete álarcot húz, amikor meg kell védeni valakit a gonoszoktól. Legyen Zorro. És ebben nem is volt vita.
Zorrót akkor kaptam, mert végül persze az enyém lett, amikor elköltöztünk, Budára, zöldövezetbe, egy gyönyörű kertes házba.
Nagyon jó, hogy van nekem, mert sokat vagyok egyedül, senkinek nincs rám ideje.
Úgyis mindig figyelni kell rá, mert még nem szobatiszta és mindenhova odapisil meg kakil, és azt azonnal fel kell takarítanom. Ráadásul mindent megeszik, mi van a szádban, Zorro? kérdezem, de úgyis tudom, mi, papucsok, sapkák, anyu gyapjúsálja és apu bőrkesztyűje, és sajnos a kanapét is megrágta, azt hiszem, anyuék egy kicsit megbánták már, hogy idejött.
Pedig Zorro nagyon vicces, olyan jókat mulatok vele, és ő is nagyon szeret velem lenni, folyton rám ugrál, de a labda a kedvence. Odahozza elém, leteszi a földre, és akkor nincs mese, menni kell játszani.
Zorro mellénk ül, amikor tévét nézünk, megugatja a kutyákat a képernyőn, és bátran megugatja a látogatókat is, ahogy belépnek a kertbe, de aztán bebújik egy bokor alá, és onnan morog félelmetesen a ház felé közeledő léptekre.
Velem alszik, és altatódalokat énekelek neki, Este van már, csillag megy az égen, Zorro kutyus aludni megy szépen, és tényleg lefekszik ilyenkor, tudja, vége a mókának.
Zorro a legjobb barátom, és szükségem is van rá, mert kiközösítenek az iskolában, de amikor hazajövök, ő vár engem, imádattal néz rám ragyogó barna szemével, neki én mindig csodálatos vagyok, nem kancsal, meg csúnya…odabújik hozzám és nyálas puszikat ad és kutyaszagával betölti az életem, és amikor egyszer a suliban a legszomorúbb vagyok, akkor megtalálok egy kutyaszőrt a füzetemben, és elmosolyodok belül, és aznap már nem is érdekelnek a többiek, nem számít, hogy levegőnek néznek, elvagyok egyedül is, csak rajzolgatok magamban, és arra gondolok, délután milyen nagyot fogunk kirándulni Zorróval.
Aztán egyszer, amikor jövök haza az iskolából, a buszmegállóban megszólít egy nagyon helyes srác, Árpi, és el is kísér egy darabig, és közben beszélgetünk. Figyel rám, érdekli minden, amit mesélek, és azt mondja, én vagyok az egyik legszebb lány, akit valaha látott. És hogy ne törődjek másokkal, csak irigykednek rám. És párszor titokban találkozunk, nem mondom a szüleimnek sem, úgyse érdekelné őket, meg Árpi kérte is, ne beszéljünk még egymásról senkinek, ez így izgalmas igazán. Titkos szerelem, énekelem magamban, meg Zorro fülébe, fura, ilyenkor elhúzódik, mintha nem szeretné a szagomat, vagy érzi Árpit, biztos féltékeny vagy, csúfolom, hát igen, most nem tudok annyi időt tölteni vele. Árpi nem akar kutyázni, azt mondja, csak velem akar lenni.
Kevesebbet vagyok hát Zorróval, és akkor sincs velem, amikor Árpival meg a barátaival elmegyünk egy szórakozóhelyre, ahol iszom egy pohár bort, és aztán már nem tudom, mi történik. Csak másnap találnak meg, egy parkban, meztelenül, véresen. Nem emlékszem semmire, soha nem is fogok. Napokig fekszem a kórházban, sokáig tart a gyógyulásom, a belső sebek nem is gyógyulnak meg ott…Megmondják, valószínűleg soha nem lehet gyerekem. Tompa vagyok még, nem is igazán fogom fel. Anyukám sír csak mellettem.
Árpi eltűnik, soha többet nem érem el, pedig a rendőrség is nyomoz, de senki nem tud róla semmit, nem is ez volt a neve, és nem is lakik ott, ahol mondta.
Amikor végre hazamegyek, nem csinálok semmit, csak fekszem összekuporodva. Zorro is odaül az ágyhoz, megbököd okos kis fejével, aztán csak lefekszik mellém.
Hosszú évekig terápiákra járok utána, de a kést és a gyógyszereket végül nem miattuk nem használom, hanem mert Zorro soha többé nem hagy magamra. Mindig körülöttem nyüzsög, és nem hagy békét, és előbb-utóbb össze kellett szedni magam, és menni vele sétálni.
Ezek a séták tartanak meg, ebben biztos vagyok. Nem érdekel más semmi, iskolába egy idő után bejárok ugyan, de nem tanulok, bukásra állok év végén, osztálytársaim ugyan már nem bántanak, de igazán senki se lesz a barátom innen. Iskolát váltok, és szép lassan újra tudok beszélgetni, barátkozni a lányokkal, bár nem nagyon tudok kapcsolódni a témáikhoz, se a fiúk nem érdekelnek, se az együttesek, sminkelni se sminkelem magam, de mégis jó velük lenni, olyan normális gimnazistának érzem magam.
De Zorro kapja továbbra is a legtöbb szeretetem, ölelésem, még mindig alig várom, hogy hazaérjek, hozzá.
Figyeli, ahogy tanulok, és lehet, az ő erőt adó jelenléte miatt is már kitűnő leszek a következő évben, a matematika pedig a kedvenc tárgyam lesz, a számok biztonságot adnak, megbízhatóak, kiszámíthatóak, épp elég, hogy a rajzaim szárnyalnak, mélyre és magasra, vibrálnak és ordítanak, és hiába nyerek aztán rajzversenyeket, és tanácsolják, a Képzőn lenne a helyem, nem oda megyek, építésznek tanulok, elsőre felvesznek, maximális pontszámmal.
Zorro tanul velem az egyetem alatt is, és mindig van idő a nagy kirándulásokra, a labda is sokszor a zsebemben dudorodik, és bár Zorro már nem fiatal, de még mindig úgy rohan a labda után, mintha az élete függne tőle, visszahozza és elém teszi, ez a munkamegosztás, én dobom, ő visszahozza, félrefordított fejjel nézve rám, na, gazdi, itt van, eldobod, hogy újra visszahozhassam?
A többi kutyával is nagyon jól kijön, valahogy megszelídül mellette a legvadabb véreb is…mindenhol lesznek barátai, ahol megjelenik, felderülnek az arcok, valami megmagyarázhatatlan kedvesség árad belőle.
Az egyik ilyen kutyás séta alkalmával ismerem meg Dávidot is. Nem volt azóta fiúval kapcsolatom, de Dávid egész más, mint a srácok az egyetemről és az építészirodából is, ahol elkezdtem dolgozni. Dávid olyan, mintha elvarázsolt lenne, pedig nagyon is két lábbal áll a földön. Állatorvos, és a két kutyájával sétált ő is a mezőn, mindhárom kutya eliramodott a piros labda után, és ennyi volt, Dávid és a kutyák beköltöztek a szívembe, az életembe, én meg hozzájuk, Zorróval.
Dávid volt az első, akinek elmondtam, mi történt velem, és hogy nekem nem lehet gyerekem, menjen, keressen valaki mást, ugyan, nekem nem gyerek kell, hanem te, gyerek meg van elég, nem igaz, mutat fejével a 3 kutyára, és nevet, így is boldogok leszünk, szeretlek, így, ahogy vagy, ez a lényeg, és én csak sírni tudok. Zorro is boldog, hiszen pajtik vannak vele egész nap, odahurcolja nekik az összes kis játékát, együtt horpasztanak ebéd után, tényleg, lehet, ez így is elég, örülni kell ekkora boldogságnak is, az ember ne legyen telhetelen, nézem őket, tulajdonképpen nem is lehetnék boldogabb.
Amikor Zorro elkezdi húzni a lábát, Dávid rögtön beviszi a rendelőbe megvizsgálni. Daganat, rossz helyen van, és idős is már, nincs értelme operálni, nem is lehet, pedig megpróbálnám én, hidd el, egyenesen rám néz, amikor mondja, sose láttam még ennyire szomorúnak…Engedjük el…és az ember tudja, hogy egyszer eljön egy ilyen pillanat, de erre a veszteségre nem lehet felkészülni, nem tudom megtenni, Zorro az életem része, és ezt is megérzi, nem hagyja, hogy döntést kelljen hoznom, meghozza ő, pár nap múlva reggel már nem kel fel, csak fekszik, nedves orra belesimul a tenyerembe, és néz rám, egy öregember derűjével, szeretettel, és miközben simogatom, rájövök, Zorro tényleg álarcot viselt, kutyaarcút, nem tudom, ki lehetett, de védeni és szeretni jött, köszönöm, suttogom neki, és mintha mondani akarna ő is valamit, talán azt, hogy ne sírjak, ő nyugodtan megy el, mert már úgyis jó kezekben vagyok, biztonságban, és vigyáznak rám, és ő már tudja azt is, hogy már úton van valaki más, helyette, és hogy biztos a kisbaba is szeretni fogja az altatódalokat.
Kiemelt kép: Szerző saját
