Az elmúlt két év viszonylagos elszigeteltsége után idén nyáron csak úgy szívom magamba azokat az élményeket, amelyeket a személyes találkozások adnak. Új és régi emberekkel egyaránt. Ilyenkor érzem, hogy igazán élek és természetes, hogy offline vagyunk. Persze, csak miután online megszerveztük ezeket a találkozásokat. 🙂

Az offline júliusi témánkra készülve a MUM Parknál többen próbálkoztak offline napokkal/hétvégékkel, nem éppen elsöprő sikerrátával. Korábban én is többször nekifutottam már, hogy teljes napokat megpróbáljak telefon nélkül tölteni. De valamit nem csinálhattam jól, mert az ígért megnyugvás helyett inkább kényelmetlen volt a szitu. Nem az lenne az egész lényege, hogy „valahogy kibírjuk”.

Rájöttem, hogy nekem sokkal jobban működik, ha vannak korlátok, amikhez általában vagy mindig tartom magamat. Ilyen például, hogy a hálószobába sose viszem be a telefonomat, közös étkezéseknél nem jöhet az asztalhoz, jó esetben este 9 után ki is kapcsolom.
Emellett pedig számomra az igazi megoldás valahol ebben a mondásban lakozik: szerezzünk olyan élményeket, hogy közben ne akarjunk a telefonunk után nyúlni.

Az utóbbi hetekben nekem kijutott ilyen élményekből.

offline
Amikor kinyílik a szív

Járok egy tanfolyamra, ahol segítő beszélgetést tanulunk. A 3. hétvégét töltöttük most együtt a csoporttal, tehát nem ismerjük még nagyon jól egymást.  Mégis olyan összekapcsolódások történtek, amelyek után úgy érezzük, van remény ebben a kemény világban is, ha ember és ember között ez a minőség létre tud jönni. Lényegében azt tanuljuk ott, hogy hogyan tudunk ítélkezés mentesen, meleg odafordulással, teljes figyelmünkkel a másik felé fordulni és azzal segíteni neki, hogy értőn meghallgatjuk.
Ahogy csináljuk a gyakorlatokat,
* megismerünk egymás lelkéből egy szeletet;
* megérezzük, milyen, amikor tényleg figyelnek ránk;
* újra és újra meggyőződünk róla, hogy minden ember mögött egy komplex történet áll;
* megtapasztaljuk, micsoda ereje van egy mosolynak, egy hangszínnek;
* vagy akár azt, hogy egy pillantással ölelni is lehet.
Ezek a csodák csak úgy történhetnek meg, hogy ott vagyunk együtt, egy térben. Ezt a fajta megtartottságot semmilyen online kapcsolódás sem tudja nyújtani. Ebben a másfél napban eszembe se jutott a telefonom után nyúlkálni, sőt, utána kifejezetten nehezemre esett kezelni a sok mindent, ami aztán be akart zúdulni, annyira kinyílt a szívem az együtt töltött idő hatására.

“Ha majd 20 év múlva látlak”

Nemrégiben volt a 20 éves érettségi találkozóm is. Másnap egy barátnőmmel meséltünk róla egy amerikai srácnak, aki mondta, hogy náluk ez sok helyen már egyáltalán nem divat, hiszen a social mediából úgyis mindent tudnak a másikról. Hogy mi van?! Hogy pótolhatja az „online információgyűjtés” azt, amit azon az estén átéltünk?

* Végigsétálni az iskola folyosóin és úgy érezni, mintha utoljára tegnap jártam volna itt.
* Megölelni olyan embereket, akiket 10-20 éve nem láttam.
* Körülnézni és érezni azt a fajta otthonosságot azoknak az arcoknak a látványa nyomán, akikkel együtt nőttünk fel, amit semmi más nem tud megadni. És ez még akkor is így van, ha egyébként nem vagyunk (mind) a legjobb barátok.
* Látni, hogy van, aki aznap vett még egy plusz repülőjegyet, hogy itt lehessen, mert fontos volt számára, és láthatóan régi sebei tudtak gyógyulni attól, hogy most már érett fejjel jól tudtunk együtt lenni.
* Belelapozni a régi naplónkba, amit mindig lélegzet visszafojtva lestünk, hogy ma vajon kinek a nevénél fog kinyílni felelés előtt.
* Megtapasztalni, hogy a tanárok is örömmel vesznek részt a játékban, és együtt nevetnek velünk az 1990-es évekből való emlékeinkre vonatkozó kvíz kérdéseken.
* A szemem sarkából megfigyelni, hogy újra szóba állnak azok, akiket valaha gyengéd szálak fűztek össze.
* Meghatódni azon, hogy a 4 gyermekes anyuka kicsit még mindig elpirul, amikor 10 éves kori idoljaival beszélget.
*Átérezni, hogy a sok felelősséget cipelő cégvezetőnek jólesik pár órára újra csak a lánynak lenni az ablak felőli oszlop 4 padjából.
* Közösen megtapsolni a tanárnőt, aki 50 éve él együtt a férjével.
* Egy játszótéren együtt üldögélni és beszélgetni hajnali egykor.
* Újból osztályképhez pózolni, amin majdnem teljes létszámmal rajta vagyunk. Amit persze utána online osztunk meg egymással. De hiába van FB csoportunk évek óta, ott nem történik meg ez az összekapcsolódás.

Személyesen kellett ott lenni, hogy emlékeztetve legyünk, milyen azoknak az embereknek a társaságában lenni, akikkel együtt nőttünk fel. Akik úgy ismertek bennünket, amikor még nem rakódott ránk ezer meg ezer társadalmi szerep. Akikkel lehet, hogy évekig nem beszélünk, de ha találkozunk, olyan, mintha egy pillanat sem telt volna el. Akik nyomot hagytunk egymás életében – és ezek az emlékek mindig velünk maradnak. Persze utána másnap mindenki visszatért a saját életéhez, de biztos vagyok benne, hogy ennek az estének az emléke sok év múlva is mosolyt fog csalni az arcunkra.

Vannak érzések és terek, amik sose változnak
Újra együtt a parton

Tegnap pedig 12 év után pár röpke óra erejéig újra együtt voltunk barátnők a régi nyaralásaink helyszínén. Már összesen 14 gyerek rohangált körülöttünk, így nyilván más élmény volt a strandon, mint anno. De kicsit azért tudtunk beszélgetni, emlékeket felidézni, nevetni és régi fotót reprodukálni.
Fontos, hogy létrejöjjenek ezek a találkozások, amelyek kicsit kiemelik a pillanatokat az élet mindennapi sodrásából.

Nehéz visszatérni a valóságba a fenti élmények után. Ugyanakkor elgondolkodom a kérdésen, hogy biztos, hogy a rohanó hétköznapok, vélt vagy valós feladatok tömkelege, a világ híreinek befogadása és állandó üzenet megválaszolás-e a valóság, vagy az, amikor ebből ideig-óráig ki tudunk lépni és egy térben csak együtt lenni másokkal.

Ezek a találkozások számomra egyfajta pajzsként is szolgálnak, amit magam köré tudok tartani, amikor túl nehéz, ami van. Mert emlékeztetnek arra, hogy nemcsak háború, covid és klímaválság létezik a világon, hanem vannak emberi kapcsolódások, nyitottság, barátságok, emlékek, amik megtartanak a nehezebb időkben is. (Néha gyerekvisítás közepette is előveszem.)

Kapcsolódásokkal teli nyarat kívánok Nektek!


Photo by Andrea Piacquadio