A TEATR- Színházzal Egymásért projekt, melynek célja a Magyarországon élő ukrán menekült kamaszok iskolai integrációjának elősegítése, lassan a vége felé közeledik. Megálmodói és létrehozói, Domonkos Ágnes és Mykola Bondarchuk magyar-ukrán színészházaspár éppen egy iskolai előadásról tartottak hazafelé, amikor telefonvégre kaptam őket.
Honnan jöttök éppen?
Á: Toronyban jártunk, Szombathely mellett egy kis faluban, az ottani általános iskolában. Az előadás után jót beszélgettünk az igazgatóval. Jöttek a kérdések, anekdoták.
Meséljetek egy kicsit arról, hol tartotok most a projektben? Hány iskolában, merre jártatok?
Á: Hat iskolában jártunk, szerte az országban és még két-három intézmény van hátra. Voltunk Budapesten, Zalaegerszegen, Alsónemesapátiban, Toronyban, Veszprémben, Balatonfűzfőn. Tegnap például abban az általános iskolában játszottunk Veszprémben, ahova én jártam, és ez teljesen függetlenül tőlem szerveződött, ők kerestek meg minket, nem fordítva, ez egy nagyon szép, nosztalgikus élmény volt a számomra.
Emellett hátra van még november 18-án egy szakmai tréning Veszprémben, amit pedagógusoknak, segítő szakembereknek tervezünk, illetve szeretettel látunk bárkit, akit érdekel a beilleszkedés, elfogadás téma.
Mennyire volt könnyű eljutni az iskolákhoz?
Á: Szerintem ez a legnehezebb pontja ennek a projektnek. Amikor a gyerekekkel beszélgetünk, akkor előjönnek kényes témák, ami lelkileg nehezebb, de maga a szervezés az igazi nagy kihívás. Mi azt tapasztaljuk, hogy nagyon le vannak terhelve a pedagógusok, az idejük előre be van osztva, és nagyon nehezen akarnak beilleszteni bármi extra programot. Ez egyébként teljesen érthető. Kicsit bizalmatlanok is és plusz feladat a számukra, hogy helyet találjanak az órarendben, a helyszínnek, összetereljék a gyerekeket.
Tehát eleinte nehéz az iskolákkal a bizalmi kapcsolatot kiépíteni, viszont amikor ez már megvan és egyszer már rászánták az idejüket az előadásra, utána nagyon szeretnének kapcsolódni a tanárok, intézményvezetők is. Sokszor nem akarnak véget érni a beszélgetések, annyi a mondandó, a kérdés.
Ezt tapasztaltuk szinte mindenütt. A mai Gazdag Gyula Általános Iskola kivételt képezett, itt az elejétől nagyon nyitott volt az igazgató úr. Ő magyar, mint idegen nyelv tanárként külön is foglalkozik a menekült gyerekekkel. Ebben az iskolában csak két ukrán gyerek tanul, de valójában, ha már egy csak egyetlen ukrán gyerek is jár egy intézménybe, ott jelen van a téma, és akkor nekünk ott a helyünk.
Ha már egy csak egyetlen ukrán gyerek is jár egy intézménybe, ott jelen van a téma, és akkor nekünk ott a helyünk.
Tehát eljutni az iskolákhoz volt kihívás, a helyszínen az előadás alatt és után már mindenütt pozitív volt a fogadtatás.
A gyerekek részéről mit éreztetek, mikor megérkeztek az egyes helyszínekre?
M: Az ukrán és a magyar gyerekek között különbséget láttunk ebben. Az ukrán gyerekeknél kifejezetten azt érezzük, hogy az elején ők zárkózottabbak. Nyilván ez abból is adódik, hogy ők vannak kevesebben, és egy kicsit meg vannak attól szeppenve attól, hogy itt most róluk is lesz szó, ők vannak megszólítva. Kissé zavarba ejtő ez eleinte a számukra. Például tegnap is voltak olyanok, akik az elején szinte elbújtak, aztán a végén ők voltak azok, akik ott maradtak, és ők voltak a legaktívabbak, ők vették abszolút komolyan a témát.
Függ ez a korosztálytól is?
Á: Abszolút. Ez a táncos társaság kicsit fiatalabb volt, köztük több 10 év körüli gyerekkel. Ők oldottabbak és sokkal aktívabbak, míg a kamaszoknál már “ciki” a bevonódás, viszont náluk nagyon mély és izgalmas beszélgetések alakulnak.
Meséltek kicsit az előadás három jelenetéről, s hogy ezek milyen kérdéseket hoznak fel a beszélgetések során?
Á: Az első jelenet egy kötetlen, absztrakt UFO-s téma szappanbuborékokkal és óriásbuborék labdával, furcsa hangokkal, amiben idegen lényekként jelenünk meg. Ez közvetett módon üzen, sok érzelmet és fantáziát mozgat meg és közben oldja a hangulatot. Ennek kapcsán ki lehet mondani olyan dolgokat, amelyek ott vannak, mégsem kell konkrétan kapcsolódni a témához. Például, hogy „ezek az idegenek milyen furán mozognak; furcsa, hogy nem beszélnek; tanulják meg a nyelvünket; legyenek olyanok, mint mi; ne jöjjenek ilyen közel hozzánk.” Egy ukrán leányzó pedig ezt fogalmazta meg: „én nem javaslom nekik, hogy itt landoljanak, mert itt nem kapnak olyan ellátást, ami nekik megfelelő”. Jó, hogy ebbe a jelenetbe bele lehet vinni a pozitív és a negatív érzéseket is, anélkül, hogy konkrétumokat kimondanánk és megbántanánk másokat.
M. Ma kivételesen volt egy konkrétabb reakció is, amikor az egyik egy ukrán gyerek azt mondta, hogy pont ilyen idegennek érezte magát, amikor idejöttek. „Én pontosan tudom, hogy milyen ez. Merthogy anyám azt mondta, hogy megyünk, és azt se tudtuk, hogy hova jövünk.” Róla tudjuk, hogy egy nagyon veszélyes területről érkeztek és sok nehézséget megéltek. Látszott rajta, hogy nagyon átélte ezt a jelenetet, de utána szerencsére sokszor megnyilvánult. Talán segített neki kicsit a feldolgozásban.
„Én pontosan tudom, hogy milyen ez. Merthogy anyám azt mondta, hogy megyünk, és azt se tudtuk, hogy hova jövünk.”
Ezt követi a trailerben is látható tantermi jelenet?
Á: Igen. Ez már egy sokkal konkrétabb szituáció, egy magyaróra, ahol Petőfiről tanulunk. Ott van benne mindkét fél nehézsége úgy, hogy megjelennek a tanár és az ukrán diák gondolatai is, lefordítva a másik nyelvre. A pedagógus, bár sajnálja a gyereket, szeretne tanítani, de nem tud haladni a nyelvi akadályok miatt, alapból is leterhelt és ez a helyzet extra teher számára, idegesíti, hogy az ukrán gyerek folyton telefonozik. A tanuló pedig arra gondol, hogy idegen neki itt minden, nem ért semmit, haza akar menni, neki ott van mindene, az apját két napja nem tudják utolérni. Megjelennek a magyar osztálytárs szempontjai is, hogy oké, oké, értem a helyzetet, de az ukrán fiú miért csinálhat olyat, amit nekünk nem szabad.
Ezt követően fordul a kocka, egy ukrán tanár és magyar diák éli át ugyanezt.
Ennél a jelenetnél szoktak leginkább megnyílni az ukrán gyerekek, felszabadító nekik, hogy megjelenik a „színpadon” az, amit ők valóban átélnek. A visszajelzések szerint az ukrán diákok nagyon magukra ismernek. A feldolgozó beszélgetésben pedig a gyerekek szépen felfejtegetik, hogy mi is volt a probléma, mennyire lehet megérteni a különböző szempontokat, mit kellett volna az egyes szereplőknek másképp tenniük, mit üzennének nekik.
És a zárójelenet?
Á: Ez szokott mindig a kedvenc lenni, eddigre már nagyon belemelegednek és szeretnek bevonódni. Egy diszkóban játszódik, ahol egy magyar lány megismerkedik egy ukrán fiúval. Közben a lányt hívja az anyukája telefonon, nem örül a barátkozásnak. Ezt meghallja az ukrán fiú, aki mondja, hogy nem akar gondot okozni a lánynak. Végül a buszmegállóban, egy leeresztett esernyővel zárul a jelenet, nyitva hagyva a kérdést, hogy vajon elcsattan-e a csók.
Erről a romantikus szálról nagyon szeretnek beszélgetni a gyerekek. Vajon összejönnek-e, mi lehetett a problémája az anyukának, hogyan lesz, ha nem beszélnek egy nyelvet, működhet-e a távszerelem.
A végén kétnyelvű matricákat kapnak a gyerekek egy kincsesládából, ennek nagyon szoktak örülni. A program után az ukrán gyerekek jellemzően ott maradnak és csak mondják, mondják Mikolának az érzéseiket. Ekkorra már nagyon boldogok és felszabadultak, hálásak érte, hogy ez róluk is, nekik is szólt. De a magyar gyerekek is szívesen odajönnek még beszélgetni. A pedagógusokkal is mindig van legalább egy fél óra az előadás után, amikor mesélik a kapcsolódó történeteket, kinél milyen nehézségek merülnek fel, mit hogyan szoktak megoldani. Ezeknek a mélyebb, részletesebb megvitatására tervezzük a szakmai fórumot november 18-án.
A program végére már nagyon boldogok és felszabadultak az ukrán gyerekek. Hálásak érte, hogy ez róluk is, nekik is szólt.
Mindkettőtöket kérdezlek, melyik volt eddig számotokra a legemlékezetesebb pillanat a projekt folyamán?
Á: Igen, tegnap egy nyolcadikos osztályban jártunk, és a magyar gyerekek kicsit elbagatellizálták a témát a beszélgetésnél, az ukrán gyerekek sokkal jobban átélték, és utána is maradtak, szerettek volna még beszélgetni. Szóval valóban, az elején ezt tapasztaljuk, hogy a magyar gyerekek nyitottabbak, nyilván bátrabbak, többen vannak, a saját környezetükben, de idővel oldódik mindenki. Ma például a diszkós jelenetnél a gyerekek felálltak és táncoltak velünk. Ennyire aktív részvétel még nem volt sosem, mint a mai előadásban, de általában mindenhol lelkesek.
M: Nekem, amikor a mai alkalmon az mondta az ukrán lány, hogy ő pont így érezte magát, mikor ide jöttek Magyarországra. Nagyon megérintett, ahogy megfogalmazta, hogy ebben a teljes idegenség érzésben mennyire magára ismert. A másik pedig, szintén ma, Toronyban, ahogy a gyerekek spontán táncra perdültek a diszkós jelenetnél.
Á: Én is a mai alkalmat említeném, amikor az UFO-s jelenetben a gyerekek elkezdték oda adogatni nekem a cuccaikat, sapkát, kesztyűt, hajgumit, mindenfélét. Ez egy nagyon megható pillanat volt.
A másik, amit szeretnék elmesélni, egy balatonfűzfői iskolában történt, ahova hetente járunk. Itt van egy ukrán lány, aki elég keménynek mutatja magát. Amikor ő azt mondta az előadás után, hogy amikor az apukáról volt szó a tantermi jelenetben, akkor ő elsírta magát, annyira meghatódott, az számomra egy nagyon emlékezetes pillanat volt. Ráadásul, következő héten, ugyanez a lány, mire megérkeztünk, összegyűjtötte az összes mobiltelefont, és felsorakoztatta, hogy ne telefonozzon senki a foglalkozás alatt. Ez is nagyon megható volt.
M: Mindig nagyon szép látni, ahogy az ukrán gyerekek egyre jobban feloldódnak, bekapcsolódnak, ez nekem mindig nagy élmény. Ezt tegnap például különösen éreztük. Az elején nagyon meg voltak szeppenve, a végén pedig tényleg nekünk kellett szabadkozni, hogy most már indulnunk kell. Ekkor is kérdezték, hogy hol lehet még velünk találkozni, jönnének a veszprémi foglalkozásokra. Nagyon lelkesek voltak, ez jó érzés.
.
Á: A legelső, budapesti előadásunkban pedig az volt a különleges, hogy egy nagyon intellektuális közegbe csöppentünk, egy művészeti iskolába. Itt sok remek, találó címet adtak a diákok az egyes jeleneteknek és végig nagyon intenzív figyelmet kaptunk, ez is egy jó élmény volt.
M: Az egyik iskolában találkoztam egy olyan lánnyal, akit már egy másik projekt kapcsán ismertem egy workshopról. Jó érzés volt látni, mennyire örült a viszontlátásnak ő is, és megfigyelni rajta a pozitív változásokat.
Á: A zalaegerszegi iskolában pedig a tanárok részéről tapasztaltunk különösen nagy érdeklődést. Nagyon ambiciózusak voltak, bennünk tényleg ott volt a láng, a tenni akarás, hogy segítsenek ebben a nehéz helyzetben. Jól esett látni ezt a hitet, az energiát, az igényt a közös erővel történő változtatásra.
Köszönöm a munkátokat! Igaza volt a művelődési ház vezetőjének, akit említettek, ezt az előadást mindenkinek látnia kéne, hiszen ez nem csupán az ukrán gyerekek beilleszkedéséről szól, hanem arról, hogyan értsük meg a másik felet.
A Teatr – Színházzal Egymásért projektről bővebben a mumpark.hu/teatr oldalon és a Teatr Facebook oldalán tajékozódhatsz.
A beszélgetés a United Way Magyarország Együtt Ukrajnáért pályázatának keretében valósult meg.
