Riekje Boswijk-Hummel pszichológusnő szerint három házasságtípus létezik: a felszínes, a fejlődő és a forradalmasított. Most, a sorozat második részében a fejlődő házasságról lesz szó.
Míg a felszínes házasságok jellemzője, hogy az évek folyamán felgyülemlő problémákat a felek nem beszélik meg, hanem inkább magukban tartják és elkendőzik, addig a fejlődő házasságok erről a szintről próbálnak elmozdulni. A fejlődő házasságok azok a kapcsolatok, amelyekben a partnerek már készen állnak szembesülni problémáikkal. Veszekednek, vitatkoznak is a dolgokon. Ezek a konfrontációt vállaló kapcsolatok.
A kis válságok építik a kapcsolatot
Bátorság kell ahhoz, hogy egy konfluens kapcsolatból (felszínes házasságból) kilépj. Azt az életszakaszt , amikor a felek egyike felmondja a „szerződést” , és megpróbálja újraszövegezni, többnyire válságként élik meg az érintettek. Ilyenkor minden összezavarodik. Már nincs meg az az érzés, hogy a másikról mindent tudok. Sokasodnak a veszekedések, konfliktusok. Az idő múltával azonban a vihar elül és valósággal újjászületve és megerősödve kerülsz ki a küzdelmekből.
A fejlődő(képes) házasságokban ilyen kisebb válságok időről-időre visszatérnek, melyek következtében a partnerek időről-időre változtatnak valamin. Ezek a kis válságok így vezetnek lassú, fokozatos fejlődéshez.
Az erős kapcsolat négy jellemzője
- Mindkettőtök készen áll a konfrontációra, a problémákkal való szembenézésre. Minden kitörés, legyen az akár jogos, akár nem, csiszolódási pontnak tekintitek.
- Képesség arra, hogy mindig vissza tudjatok találni eredeti szerelemérzésetekhez, és ezt egymás felé is tudjátok fordítani.
- Készen álltok arra, hogy a lehető legjobbat hozzátok ki a dolgokból, azaz mindkettőtöknek szándékában áll a kapcsolat javítása és elmélyítése.
- A türelem. Hiszen lehetetlenség a két ember között fennálló súlyos problémát egyik napról a másikra megoldani.
A szerepviselkedés
A legfőbb oka annak, hogy a házasság egy mozdíthatatlan egységgé merevedik, az az, hogy a házasságon belül a felek többnyire belemerevednek egy adott szerepkörbe. Ez a szerepviselkedés a viselkedésmodell eredménye.
Mi a szerepviselkedés? Az egész viselkedésmódodat, amely azt eredményezi, hogy a házasságon belül egy adott szerepet töltesz be (vagy töltetnek be veled), és egy meghatározott feladatot végzel (vagy végeztetnek veled). Az ily módon kialakult felosztás a hely- és szereposztás. Eszerint kerül felosztásra a házasságon belül elfoglalt hely és betöltött feladatkör. A szerepviselkedés az a magatartás, amely a hely- és szereposztásból természetes módon következik.
Tehát, a viselkedési modell eredményezi a hely- és szereposztást, és ebből a hely- és szereposztásból következik a szerepviselkedés.
A szereposztás minden párnál más. A lényeg, hogy ezt mindkét fél el tudja fogadni, mert ha nem így van, akkor az egyik fél azt érzi, hogy igazságtalanul bánnak vele. A feladatmegosztásról szóló viták pont ezért fontosak. Azonban ezek a viták sajnos gyakran átmennek hatalmi harcba, ami nem vezet sehova.
Ez legegyszerűbben a „mosogatás” példáján keresztül érthető meg:
- A férfi és a nő együtt mosogat. (A férfinak viszont el kell fojtania magában azt a mélyen rejlő, zavaró meggyőződését, hogy a mosogatás a nő dolga, mivel fél, hogy ellenkező esetben elutasításban részesül.)
- A nő egyedül mosogat el. (A nőnek el kell nyomnia azt a rossz érzést, hogy hátrányos helyzetben van, és kevésbé jelentős munkát végez. Féltékeny és dühös a férjére, akinek remek állása van. Mosogatás közben magában bosszankodik.)
- A nő egyedül mosogat el. (A lelke mélyén úgy véli, hogy tényleg csak ő alkalmas a házimunka elvégzésére, és megelégedésére szolgál, hogy a minden alkalommal gyorsan és könnyedén elvégzi. Férje ügyetlenkedése zavarja, ezért mindig inkább elküldi, ha segíteni próbál.)
- A férfi és a nő együtt mosogat. (A férfinak és a nőnek is az az érzése, hogy egy munkanapot este 7-kor kell befejezni. És semmi oka, hogy egyikük többet dolgozzon mint a másik. Szolidárisan viseltetnek egymással szemben.)
- A férfi egyedül mosogat el. (Mivel kevésbé bírja elviselni a rendetlenséget, mint a felesége, aki mindent szanaszét hagy, a férfi mosogat el, és magában dühöng.)
- A férfi egyedül mosogat el. (Valamiért kedvét leli abban, hogy a mosogatást a felesége helyett elvégezze. Ezáltal annak a mélyen benne rejlő hajlamnak tesz eleget, hogy gondoskodjon és kényeztessen – vagyis egy öntudatlanul „nőies” vonásnak.)
Ebből is látszik, hogy egy ilyen egyszerű feladvány eredménye – „Ki mosogat el?” – is igen változó lehet.
A házasság elején szinte végtelen a megválaszolandó kérdések száma, de idővel kialakulnak a kötött szerepkörök kettőtök között.
Főként ez az oka, hogy a házasságon kívüli viszony néha olyan meglepő és üdítő lehet. Egyszerre kimozdul a mérleg nyelve; már nem áll olyan mozdulatlanul, mint a házasságban. Az az érzés alakul ki benned, hogy ha a másik partnerrel mindent újrakezdenél, minden máshogy alakulna. De ez csalóka. A helykijelölés és a feladatmegosztás csak részben a kombináció eredménye. Egy adott szerepkört nem csupán azért töltesz be, mert rád erőltetik. Lelked mélyén sokkal inkább azért fogadsz el egy szerepet, mert egész egyszerűen megfelelőnek tartod önmagad számára.
Hogy megtudd, hogyan is állsz, ne a feladvány eredményét, hanem magát a feladványt vedd górcső alá.
A viselkedési modell
Miként is folyik egy „tárgyalás” arról, hogy ki mosogasson? Hogy erre választ kaphass, vizsgáljuk meg, milyen szerepet játszott ebben a viselkedési modell.
A viselkedési modell a benned élő összes tapasztalat, félelem, gátlás, minden elért siker stb. végeredményeként alakul ki. Válaszként szolgál a lelked mélyén lakozó, saját magadról és a világról alkotott minden nézetre, meggyőződésre és felfogásra, valamint az azokhoz társuló hangulatokra és érzelmekre.
Az évek folyamán nem csupán saját viselkedésmódotok rögzül, hanem idővel rögzült modellek fogják meghatározni azt a módot is, ahogyan egymás viselkedésére reagáltok. De hogy hat ez a „tárgyalásra”?
Pl. ha az önsajnáltatás benned mindig ellenszenvet ébreszt, akkor mindig meg fogod tagadni az együttműködést, ha sajnálatot ébresztő hangsúllyal kérnek tőled valamit. Ha problémád van azzal, amikor valaki parancsolóan viselkedik, soha ne fogsz megtenni semmit olyasvalaki kedvéért, aki utasítani akar valamire. Azzal, hogy a „tárgyalást” adott módon és adott hangulatban kezeled, partneredből automatikusan az adott reakciót váltod ki. A tárgyalások végeredményét ettől fogva előre ki lehet számítani.
Talán furcsán hangzik, de tudat alatt olyan partnert választottál magadnak, aki éppen úgy reagál a hangulataidra, hogy ezáltal a lelked mélyén magadról alkotott kép ne változzon.
Házastársi veszekedések
Minden pár ismeri veszekedésük sajátos, csak rájuk jellemző módszerét, és mindegyik pár tudja jól azt is, hogy egy ilyen veszekedés az esetek többségében semmi eredménnyel nem jár. Minden apró részlet a viselkedéseddel kapcsolatban, a hangszíned árnyalata a házassági viselkedés része. A saját csapdádnak vagy a foglya, amelyet te magad állítottál fel és amelybe önként vonultál bele. Elégedetlenséged okai saját egyéni viselkedésmintáidban rejlenek, hiszen házastársi viselkedésed is abból alakult ki. Ha tehát valamit ki akarsz bogozni, ide kell visszanyúlnod.
A hatalmi harc
Talán minden az őserdőben kezdődött, ahol az ősemberek magányosan kóboroltak, és összetalálkozva egy másik ősemberrel villámgyorsan felmérték: „Ő a főnök, vagy én?” Elképzelhető, hogy a hatalmi harc olyan időkből ered, amikor még primitívebben közelítettünk egymáshoz és döntő volt, hogy ki veri elsőként fejbe a másikat, vagy szedi el tőle a frissen elejtett vaddisznót. Bárhonnan is ered és bármilyen mélyen gyökerezik is ez az emberben, az biztos, hogy minden emberi kapcsolatban ott rejlik a hatalmi szempont. A házasságban ez többnyire így nyilvánul meg: „Ha nem én vagyok a főnök, az asztalra csapok.”, vagy „Ha nem nekem lesz igazam, sírva fakadok.” Ezt a hatalmi harcot fontos tisztán látni, mert rengeteget ronthat a kapcsolaton anélkül, hogy észrevennénk.
Máshogy látjuk
Miért van az, hogy ha Hugótól kérdezed, mi történt, teljesen más beszámolót hallasz, mint ha Julitól kérdezed ugyanezt? Azért, mert ők ketten eltérő módon észlelik ugyanazt a valóságot. És mi az oka ennek a különböző észlelésnek? Az, hogy valójában mindenféle előfeltételezéseket és elképzeléseket vetítenek rá a történésekre, ami által meghatározott módon látják őket. Az előfeltételezés egyfajta lencse, amelyet saját tapasztalataidból hozol létre, és amelyen át képet alkotsz arról, ami a szemed előtt zajlik.
E kivetítésnek két fajtája van. Az elsőnél egy állandó, rögzült képet vetítesz rá a partneredre. A másodikban pedig saját alkalmi hangulataidat, szeszélyeidet, esetleg szokásaidat vagy épp gyengeségeidet vetíted rá.
Pl. az első esetben valószínű, hogy partneredet túlságosan nagyra becsülöd, magadat pedig túlzottan leértékeled. A második esetben nem becsülöd a másikat annyira, amennyire megérdemelné, saját magadat pedig szebbnek, tökéletesebbnek gondolod, mint amilyen a valóságban vagy.
És ha ez még nem lenne elég, akkor ott van az egónk is
Ugyanis az ego nem változik; megtartja saját nézeteit, normáit és érzelmeit, továbbá görcsösen ragaszkodik a régi szokásokhoz. Mivel ezek elhagyása félelmet kelt benned, nem is szívesen adod fel őket. Úgy érzed, hogy velük együtt a bástyádat is elvesztenéd. Ám ez szintén csak a látszat.
Ha ennyi mindennel terhelt egy kapcsolat, mégis, tudunk rajta változtatni? Képes fejlődni egy házasság?
A fentieket összegezve: Férfi és nő széttéphetetlen kötelékkel él egybekötve a házassági viselkedésben, amely nem más, mint tökéletesen egymáshoz illeszkedő szerepviselkedések kibogozhatatlan láncolata, mindez alárendelve a köztük folyó hatalmi harc áldatlan hatásainak, miközben az egész helyzet teljesen kibogozhatatlan, hiszen mindkét fél a saját valóságát vetíti a szituációra, és akkor még itt az ego is.
Az egyetlen megoldás a változtatás, ezt azonban könnyebb mondani, mint megtenni. A helyzet egyáltalán nem egyszerű. Éppen azért, mert ilyen bonyolult, szövevényes állapotról van szó és ennek az állapotnak az alapjai valahol messze a tudatküszöb alatt keresendők, tényleg nagyon kemény feladatváltoztatásokat elérni a párkapcsolatban kialakult viselkedésmintákban. Sokat segít egy külső szem, a párterápia, vagy bármilyen házassági kurzus, – még a házasság előtt – a házasságra való felkészítés.
Mégis az évek folyamán fokozatos fejlődés eredményeként egymás iránt mélyen érző és egymást valóban szerető partnerekké válhatnak a felek a nélkül is, hogy bármikor terápiára jártak volna. Sőt, voltaképp ez lenne a normális.
A sorozat első részét a felszínes házasságról itt olvashatod!
Forrás: Riekje Boswijk-Hummel: A párkapcsolat forradalma, Hogyan élesszük újra a szerelmet?
Kiemelt kép: Anastasiya Lobanovskaya from Pexels
