Közhely, hogy a gyerekek nagy tanítók. Mégis sikerül lépten-nyomon meglepniük.

Olyan szépen kitaláltam, hogy mit sütök a hétvégén, fejben már el is készült. Finom kakaós tészta, ínycsiklandó illatot áraszt, amikor kiveszem a sütőből, nagyon csokis fényes krém, ami megáll magában, rajta a sok gömbölyű áfonya – meg is lepett, hogy milyen szépeket kaptam ilyenkor…

Aztán persze semmi sem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Patent sütemény helyett újabb iskolát kaptam elengedésből, jelenlétből, öniróniából.

Még lánykoromban barátkoztam ugyan ezzel az elengedés kérdéssel, elég rossz eredménnyel. Úgyhogy kellő gyakorlat nélkül érkeztem a haladó képzésre. Na, az elmúlt években megtanultam elengedni sok mindent. A szabadidőt. A zabkása-, sároscipő-, rejtélyes folt-mentes ruhákat. Az összefüggő gondolatokat. A meleg kávét. A nyugodt étkezéseket. A régi testemet és a hozzá tartozó ruhatárat. A délelőtti alvást. Az elengedő alvást. Az egyben sok óra alvást. Az állandóságot. A terveket. Legalábbis azt hittem.

„Mama, készítsünk inkább kókuszgolyót.” Oké, akkor legyen az. Marad a tejszín a hűtőben, megdicsérem magam, hogy ilyen jól veszem az irányváltást. Semmi nincs itthon az alaprecepthez, hát improvizálunk, mazsola, zabpehely. Megint megdicsérem magam. Kontrollmániás perfekcionista énem a háttérben éli ki magát pirospontok osztogatásával. De az egész massza úgy összeáll, hogy nem lehet golyókat formázni. „Mama, kenjük sós keksz közé.” Oké, bár ezen a ponton már teljesen bizonytalan vagyok, és a háttérben ott villog a fejemben a gyönyörű áfonyás torta, de igyekszem elengedni.

Megkapják a kekszet. Maszatolják bele a kakaós masszát, a homlokuk is maszatos, rém boldogok. Nézem őket, tényleg nagy tanítók. Magamtól itt stresszelnék a szupercsinos torta hiányától, ők meg teljesen elégedettek a keksz közé kent masszával. Elengedés, jelenlét, szóval ez itt a lecke. Szépen elmerengek ezen a bölcs gondolaton, és hogy milyen jó lesz ezt emésztgetni a dolgos hétköznapokon, amikor a zsebprofesszorok az óvodában lesznek.

„Mama, ezt elvihetjük?” „Persze – mondom, bizonyítandó, hogy milyen jó tanítvány vagyok -, csak vigyázzatok arra a banántartóra.”

Két kerek perc múlva körbevesznek a bociszemek, „bocs, Anyu, ezt eltörtük”. Ób**meg, gondolom. Szétrobban a fejem, pedig teljesen felesleges az a doboz. Á, a fenébe, ezt a kurzust vehetem fel újra. Már megint.


Fotó: Nóra