Ez a mondat szerintem mindannyiunk rémálma.

Hajnali 3 óra van, amikor berohan a szobába és kétségbeesett hangon kiabál, hogy gyertek gyorsan, mert ömlik a vér az orromból! Azonnal felpattanok- meg is szédülök rögtön-, majdnem az ajtónak is nekimegyek. Berohanok a szobájába, tényleg minden tiszta vér, az arca, a ruhája, a plüss kutyája, amit még mindig szorít magához fél kézzel. Érzem, ahogy kúszik fel a pánik a gerincemen és ledermedek. Ez nem az első ilyen alkalom, pontosan tudom, hogy mi fog történni, mégis lefagyok egy pillanatra.

Újra hálát adok az égnek a férjemért, aki rögtön mozgásba lendül. Már viszi is ki a fürdőszobába, megmossa az arcát, tiszta zsebkendőt tesz az orra elé, vigasztaló szavakat mond, és úgy általában megnyugtatja a jelenlétével. Nagyon örülök, hogy nem kell mindent egyedül intéznem. Érzem ahogy az Ő férfias energiája és határozottsága rám is hatással van. Hamarosan én is magamhoz térek. Utánuk megyek és a fiam mellé ülök a WC tetejére, megfogom a kezét, a hátát simogatom és várunk. Azt ismételgetem, hogy minden rendben van, mindjárt eláll, de úgy érzem, inkább a saját megnyugtatásomra mondom, mert ő sokkal kevésbé pánikol, mint én.

Aztán pár perc alatt tényleg eláll a vérzés, érzem, hogy megremeg a kezem alatt a kicsi, törékeny teste és erről eszembe jut, hogy biztosan nagyon fázik átázott pizsamában, mezítláb a kövön. Valószínűleg a sokk sem segít, szóval minél előbb vissza kell tennem az ágyba. Mozgásba lendülök, már egészen úgy funkcionálok, mintha nappal lenne. Hozok egy pohár hideg vizet, amit rögtön megiszik, ettől kicsit meg is nyugszom. Aztán tiszta ruhát adok rá és mire a szobába megyek, a férjem már le is húzta a véres ágyneműt, úgyhogy gyorsan felteszek egy újat. A kutyákat nézegetem, mert tudom, hogy nélkülük nehezebben fog tudni visszaaludni. Kettő teljesen használhatatlan, de egy szerencsére megúszta (hála az égnek, hogy 3 van), úgyhogy amelyik tiszta, azt az ágyba teszem.

Mire visszajön a szobájába, minden olyan, mintha semmi sem történt volna. Gondolom, hogy majd ez megnyugtatja, de aztán csak annyit mond: „Minden csupa vér volt, ömlött a vérem. Mint egy bűnügyi helyszín, úgy nézett ki a szobám.”

Félek, hogy meg fog ijedni újra, de aztán látom, hogy már mosolyog. Még van ereje viccelődni! Próbálom az arcomat rábeszélni, hogy viszonozza a gesztust, de érzem, hogy csak egy erőltetett fintorra futja. Szerencsére nem veszi észre. Már visszamászott az ágyba és félig alszik is. Egyenesen a mosókonyhába megyek, bepakolom a véres holmikat és el is indítom a gépet. Arra gondolok, úgyis ébren leszek, mikor lejár, úgyhogy akár ki is teregethetek majd, de nem így lesz. Néhány percig még tényleg forgolódunk, de aztán csodák-csodájára elalszom. Persze reggel alig tudok kikászálódni az ágyból, de valahogy mégis sikerül mindent időben összekészíteni és a gyerekeket is időre „leszállítani”. 

Miközben a kávémat iszogatom, már most tudom, hogy ma valószínűleg nem leszek valami hatékony. Akaratlanul is felvetődnek bennem azok a tíz évvel ezelőtti képek, amikor minden este „ügyeletben” voltunk. Felváltva keltünk, etettünk, pelenkáztunk, nyugtatgattunk, altattunk és másnap dolgoztunk. El sem tudom képzelni, honnan merítettünk erőt, de nagyon büszke vagyok magunkra.

Aki most éppen ebben van, annak csak annyit üzenek; tudom, hogy most nagyon kemény, és úgy érzed sosem lesz vége, de tarts ki, mert igen is vége lesz egyszer. Azt nem állítom, hogy valaha is „visszasírnád” ezeket az időket – ahogy néhányan állítják -, de azt biztosan mondhatom, hogy a végén nagyon büszke leszel magadra, hogy végig tudtad csinálni!           

Fotó: Andi