Sorozatunkban a MotherNature – Anyatermészet Egyesület (MoNA) tavasszal kiírt pályázatán nyertes szervezeteket és az ő munkájukat mutatjuk be. Ebben a részben egy roma menekültcsaládról lesz szó, melyet az egyik nyertes egyesület segít az önállósodásban.

Kolléganőmmel, Blankával a XXI. századi ROMA NŐK Egyesületénél jártunk. Nagyon gyorsan kiderült, hogy munkájuk mennyire nélkülözhetetlen. Sőt, erejükön felül még az ukrán roma menekültcsaládokon is próbálnak segíteni. Nem könnyű vállalás, de olykor akad egy-egy sikertörténet.

Már az elején szeretnék válaszolni arra a bizonyos három miértre

Sokszor látom ezt a három kérdést felbukkanni pl. a Facebookon a kommentek között, de volt, hogy nekem is feltették ezeket, amikor meséltem, hogy egy kárpátaljai roma menekültcsaládot készülök meglátogatni. Íme a mindegyikre a válaszom!

  1. Miért jönnek át a kárpátaljaiak Magyarországra, ha ott nincs háború? Erre nagyon egyszerű a válasz. Mert nincs élelmiszer, vagy ha van, akkor annyira drága, hogy nem tudják megfizetni. Szó szerint éheznek az emberek. Ahonnan az általunk meglátogatott család származik, ott a busz sem jár már, teljesen megszűnt a tömegközlekedés.
  2. Miért a menekülteknek segít az egyesület – vagy bárki –, hiszen itt, Magyarországon is lenne kin segíteni? Ez sajnos így is van, de a XXI. századi ROMA NŐK Egyesülete – ahogyan sokan mások is – a mindennapi segítő munkájukon felül foglalkoznak még a menekültekkel is. Valamint azt is megjegyezném, hogy mindenki azon segít, akin jónak látja. Ha valaki az állatokat imádja, és azokon segít, talán megkérdezzük tőle is, hogy miért nem a hajléktalanokkal, vagy az árvákkal teszi ezt inkább? Szerintem ez a választás mindenkinek szíve joga.
  3. Miért pont a romákon segítenek? Kárpátalján, az amúgyis rettentő, számunkra szinte felfoghatatlan mélyszegénységben élő családok helyzetét tovább súlyosbította a kirobbant háború. A boltokban üres polcok tátongtak, az élelmiszersegélyek pedig sohasem jutottak el hozzájuk. Az éhezés olyan mértéket öltött, hogy nem volt más kiút, csak átjönni a határon, hátha segít rajtuk valaki. Édesanyák, karjukon az újszülött csecsemőkkel és gyermekeikkel, vagy éppen idős nagymamák arra kényszerültek, hogy útra keljenek, hátha itt van remény arra, hogy élelemhez, tápszerhez, babaápolási cikkekhez tudjanak jutni. Ki az, aki ezt ne tenné meg a családjáért? Ki az, aki hagyná szó szerint éhenhalni őket? Ki az, aki ezt látván nem segít?
Buborékból nézelődni könnyű, de ha kilépsz, arcul csap a valóság

Én buborékban születtem (jómódú, értelmiségi családban). Ezen a buborékon ugyan nyitottam egy ablakot, hogy kikémleljek rajta, de nem gyakran léptem ki belőle. Ugyan olvastam arról, hogy vannak tanulatlan, sőt analfabéta, mélyszegénységben élő emberek itt Magyarországon is, ám ezzel szemtől szembe találkozni nekem sokkoló és még ennél is elgondolkodtatóbb volt. Már egy bő hónapja jártam a csodálatos Makula Rékával, a XXI. Századi Roma Nők Egyesületének vezetőjével és párjával  – aki szintén az egyesület tagja!  – egy 11 gyerekes kárpátaljai, magyarul beszélő roma családnál, de nem telik el úgy nap, hogy ne kavarognának a gondolataim körülöttük.

Egy boldog kárpátaljai magyar roma nagycsalád

Kárpátalján egy kis faluban, a magyar-ukrán-román hármashatárhoz legközelebb eső faluban, Fertősalmáson élt egy roma pár, Meli és Imre. 11 „pulyájuk” (gyermekük) született, Meli most várja a tizenkettedik babát. A férj dolgozott, disznót tartottak és művelték a kis kertjüket. Voltak barátaik, és a szülők, nagyszülők is a közelben laktak. Nem táborban (ott így hívják a cigánytelepeket), hanem egy faluban építettek maguknak egy házat. Amikor ezt Meli mesélte, akkor – én kis naív, buboréklakos, háromgyerekes anyuka – elképzeltem egy házat, amiben van konyha, nappali, meg hálószobák. De hamarosan világossá vált számomra, hogy ez a ház tulajdonképpen egy szoba, azaz konkrétan egy épület négy fallal. De nekik ez volt a mindenük, az életük. Ott sem vetette fel őket a pénz, de boldogok voltak.

Menekülés otthonról

Amikor Ukrajnában kitört a háború, hozzájuk is begyűrűzött az élelmiszerhiány, és ha mégis volt mit venni, az nagyon megdrágult. Közben a tömegközlekedés teljesen megszűnt, az a napi egyszeri buszjárat sem érkezett a faluba. Munka egyáltalán nincs arrafelé sem, de az apuka munkát nem is mert volna már vállalni, nehogy elvigyék katonának a 11 gyerek mellől.

Egyáltalán nem volt már mit enni adni a gyerekeknek. Mivel az anyukának nem volt teje sem, nem tudta már etetni a kisbabáját sem. Tápszert vennie reménytelen volt, ezért cukros vízzel táplálta.

Meli, az anyuka és a 8 hónapos, cukros vízzel táplált baba

Ki az a szülő, ember, aki ezt hagyta volna így tovább folytatódni? A tarthatatlanná vált állapot miatt a család kénytelen volt mindenüket pénzzé tenni, hogy ki tudják fizetni a magyar határig tartó utazást a rengeteg gyerekkel.

Abban reménykedtek, hogy Magyarországon jobb lesz a helyzet, valaki csak segít rajtuk. Szerencsére a határon nem volt gond, az ukránok kiengedték az apukát is, a kiskorúak nagy száma miatt – a minimum három kiskorút nevelő férfiakat ugyanis átengedik, és elvileg katonának sem viszik el őket.

Egyedül a nagylányuk nem utazott velük, mert a 17 éves lánynak már van férje és két gyermeke. A férj pedig nem akarta elhagyni az országot. Bár a feleségének megengedte volna, hogy a szüleivel és testvéreivel tartson, ám csak azzal a kikötéssel, hogy nem viheti magával a gyerekeket…

A család kálváriája hazánkban

A család Beregsuránynál lépte át a határt, ahol „lepapírozták” őket és elvitték egy csarnokba. Onnan kerültek a Magyarországi Baptista Cigánymisszió segítségével Kemecsére, a gyülekezeti házba. Ott megígérték nekik, hogy segítenek elintézni a kettős állampolgárságot, kapnak pénzt és egy házat, amit vagy megvesznek, vagy bérelnek nekik. De három hónapon keresztül nem történt semmi.

A helyi védőnő – aki ma is tartja velük a kapcsolatot – segített elintézni nekik az egy éves tartózkodási engedélyt. Közben a Cigánymisszió folyamatosan próbált nekik szállást találni, de sajnos sikertelenül. Aztán egyszercsak elvitték őket Kiskunhalasra, hogy albérletet nézzenek, de végül még a romák sem voltak hajlandóak kiadni nekik az ingatlanjaikat. Kiskunhalasról egy cigánytelepre vitték őket, ahol Imre, a családfő elmondása szerint annyi cigány volt, hogy ők bizony „nagyon megijedtek”. Ráadásul mindenki cigányul beszélt, ők viszont csak magyarul és ukránul tudnak.

Ezek után kifogytak az ötletekből, és Imre kérésére segítettek nekik fejutni Budapestre a BOK Csarnokba. Ott viszont csak egy éjszakát tölthettek és azt mondták nekik, ha külföldre akarnak menni, akkor segítenek nekik, ha itt akarnak maradni, akkor viszont nem tudnak. Ők azonban Magyarországon szerettek volna, és a mai napig is itt szeretnének maradni. Így kerültek Gyöngyösre, ahová megint romák között tudták volna csak elhelyezni őket. Itt sem akartak maradni, Imre szerint itt is „ijesztő volt nekik a sok cigány között lenni”.

Ekkor kerültek vissza Kemecsére, ahol szívességből még lakhattak három hétig. Kemecsén közben már szinte mindenkit ismertek, megszerették őket. A falubeliek hol édességet, hol ételt, de valamit mindig vittek nekik. Ám itt sajnos nem maradhattak, mert velük együtt 24-en laktak egy szobában.

Józsi és Réka, a két őrangyal sietett a segítségükre

Józsi egy roma vállalkozó, a kezdetektől ismerte őket, járt hozzájuk minden nap, elbeszélgetett velük, és ő is segítette, ahogy tudta őket. A családfőnek szerzett alkalmi munkákat, adott nekik egy fél disznót, tyúkot. Réka, az egyesület vezetője mindeközben gőzerővel próbált továbbra is albérletet találni nekik. Az ígéretek csak jöttek, de soha nem lett belőlük semmi. Kilátástalannak tűnt, hogy valaha is hosszú távú szállásra lelnek.

A végső elkeseredés határán, végül a csak „jó emberként” emlegetett vállalkozó, Józsi felajánlotta nekik Kékcsén a házát, amit augusztus végéig még bérel nekik a Tabula Pláza Alapítvány. Ezt is Réka intézte el, csak úgy, mint a hűtőszekrényt, az elől töltős mosógépet – amilyet Meli sohasem látott ezelőtt –, az élelmiszert, a tisztító és tisztálkodó szereket. A házban ugyan nincs fürdőszoba és wc, de a vállalkozó megígérte nekik, hogy azt is megoldja hamarosan.

Viszont a kemecseiekkel ellentétben, itt Kékcsén senki sem kíváncsi rájuk, eddig senki sem nézett feléjük a faluból. Ezt Meli nehezményezte nagyon.

Az éhezőnek ne adj halat, hanem tanítsd meg halászni!

A Tabula Pláza augusztus végéig ugyan fizeti nekik az albérletet és a rezsit, de ugye nem lehet örökké segélyekből élni. Pedig Imre családja vígan eléldegélne így. Ez akkor vált számomra is világossá, amikor megérkezésünkkor a házaspár nekiesett Rékának, hogy ez nincs, az nincs. Szerencsére Réka rutinos és tudja, hogy így nem fog működni, hogy a saját lábukra álljanak. Az nem segítség, ha mindig megkapják, amit követelnek. Mert bizony követelőznek, ha valaki nem állítja le őket. Ezért Réka kénytelen volt azt mondani nekik, hogy pénzt egy hétre előre csak egyszer kapnak, egyszer viszik el őket bevásárolni, így ha a bevásárlás után valami elfogy, akkor az nem lesz a következő bevásárlásig és pont. Hiába telefonálgatnak. Így nem tudnak mást tenni, mint átgondolni, mire lesz szükségük a következő hétre, tehát kénytelenek lesznek megtanulni előre tervezni és spórolni, listát összeállítani.

Meli a legkisebb gyerekkel és Imrével

Réka azt is tudomásukra hozta, hogy az alapítvány nem fogja szeptembertől fizetni az albérletet, ezért muszáj lesz Imrének elmennie dolgozni. Nem akad már senki, aki segíteni tudna nekik. Ez persze nem feltétlenül így van, de ha az ölükbe pottyan minden, akkor minek erőltessék meg magukat. Ezt hallván Imre elmesélte, hogy jelenleg alkalmi munkákat vállal a vállalkozó segítségével, viszont úgy néz ki, hogy kap munkát Budapesten. Sőt azon is gondolkodik, hogy kimegy külföldre dolgozni – viszont aggódik, hogy mi lesz nélküle a családjával. Meli pedig hozzátette, hogy amíg Kemecsén laktak, addig tudtak a „napszámban is dolgozni” a nagyobb, 15 éves gyerekkel együtt, aki már „9 éves kora óta keményen dolgozik, pont úgy, mint egy felnőtt ember„.

Mentsétek meg a gyerekeket!

Amikor megláttam a családot elámultam, annyira szépek. Legtöbbjük „szőkebőrű” ( világos bőrű), hatalmas, értelemtől csillogó kék szemekkel.

Blanka, kolléganőnk a gyerekek egy részével a konyhában

Ám mégis, amikor Blanka, a kolléganőm félrevonult velük játszani, megdöbbentő élményben volt része. Kiderült, hogy nem csak a szülők, de a gyerekek sem tudnak se írni, se olvasni. Az ajándékba vitt kirakónak a dobozát pedig nem tudta kinyitni a hatodikos kislány. Egyszerűen nem tudta, hogy csak le kell emelni a doboz tetejét, mert még soha nem csinált ilyet. A medvét kutyának nézték és nem tudták mi a különbség a makk és a mogyoró között. Elképesztően le vannak maradva ezek az amúgy okos, értelmes gyerekek. Közben szociális fejlettségük jóval meghaladja a korosztályukét. Minden gyerek odafigyel a másikra, látszik rajtuk, hogy mennyire vigyáznak egymásra és szeretik egymást.

Blanka, kolléganőnk játszik a gyerekekkel

Miközben Melivel és Rékával beszélgettem, kíváncsiskodva meg-meg jelent egy 12-13 éves forma kislány, felváltva hurcolászva a csípőjére ültetett 8 hónapos, és két éves testvérét. Látszott, hogy nehéz őket cipelni, de ezzel együtt az is, hogy a szeretet sokkal erősebb annál, minthogy letegye őket. Meli elmondta, hogy tulajdonképpen ez a kislány neveli a kicsiket, tápszert főz nekik és megeteti, pelenkázza, fürdeti és le is fekteti őket.

A 12-13 éves kislány az egyik testvérével

Az anyuka, Meli viszont nem engedi, hogy bárhova is menjenek a gyerekek, mert akkor ki vigyáz a kicsikre? Réka említette, hogy a Vöröskereszt szervezett ukrán menekült gyerekeknek nyári tábort, de hiába. A gyerekeknek otthon kellett maradniuk. Így esély sincs a fejlődésükre.

Honvágy

Imre és Meli 16 éves lányának honvágya van, hiányoznak a barátai, a 17 éves nővére, a nagyszülei, meg érthetően az internet is, mert az otthon volt nekik. Ám Réka gyorsan felvilágosít, hogy fiúja van otthon, az után vágyódik annyira. És ha hazamegy, tudjuk, hogy mi lesz belőle.

A 16 éves nagylány a telefonjával (megosztottuk vele a netet) és egyik testvérével az albérlet bejáratában

Amikor Blanka megkérdezte őket, hogy mi hiányzik otthonról a legjobban, azt felelték, hogy a nagyszülők és a kutyájuk. Játékot egyik gyerek sem mondott…

Azóta sajog a szívünk, és Blankával folyamatosan azon jár a fejünk, hogyan lehetne a gyerekeket megmenteni.

Van remény?

Réka elvitte nőgyógyászhoz Melit, hogy ne kelljen sétálnia és buszoznia a rekkenő hőségben. Imre állást kapott Budapesten, ahonnan hetente, kéthetente hazajár. A gyerekek óvodába, iskolába fognak járni. A kérdés csak az, hogy mennyire tudnak majd felzárkózni és lépést tartani a magyar, falubeli gyerekekkel, és hogy Imre tud-e annyi pénzt keresni, hogy eltartsa állapotos feleségét és a 10 gyereket. Meglátjuk. Mi drukkolunk nekik.

Amennyiben szeretnéd bármilyen formában támogatni a XXI. Századi ROMA NŐK Egyesületét, akkor vedd fel Makula Rékával a kapcsolatot a Facebook-oldalukon keresztül, vagy írj neki erre az e-mail címre: 21szromanok@gmail.com. Vele készült intejúnkat pedig itt olvashatod.

A projekt a MotherNature-Anyatermészet Egyesület és MINE, Mother Centers International Network for Empowerment támogatásával valósul meg.

Dömösi Emese – MoNa

Dömösi Emese | MotherNature – Anyatermészet Egyesület elnöke: „Ahhoz, hogy hatékony változásokat tudjunk elérni a világban, kicsiben kell indulni. A regeneratív folyamatok, a női- és anyai minőségek megjelenése jelentik a kulcsot, ami érdemi változást hozhat. Már számtalanszor bebizonyosodott, hogy az egyenesen felfelé ívelő, mindig több, szebb, jobb, nem egy fenntartható tendencia. Ami fenntartható, az a körkörös folyamat, ami a nők esszenciája.”