Ülök a hullámvasúton és föl és le… és le és föl… és ugyanúgy hullámzik a gyomrom, mint gyerekkoromban… és tényleg, mintha újra gyerek lennék, úgy érzem… itt vagyunk, egy vidámparkban a gyerekekkel, repülünk a körhintán, a sétahajón váratlanul lespriccel egy kalóz, gonosz marslakókra lövöldözünk lézerpisztollyal, mókás szellemek repkednek körülöttünk, és két játék között fagyizunk és vattacukrot eszünk és fülig ér a szánk, és nevetünk akkor is, amikor elered az eső, csuromvizesen sikítva rohanunk, hogy fedett helyre kerüljünk, és nem zavar a szétázott cipő sem, ilyenkor ez is belefér, sőt, ez az igazi kaland, hát végül is vidámparkban vagyunk, még az eső is vidám, mindannyian ugyanúgy szétázunk, gyerek, felnőtt, fiatal, öreg, copfos, rövidnadrágos, tetovált, kisminkelt… anyuka, nagypapa, eladó és bankigazgató, diák és útkereső… nem számít… mindenki nevet és rohangál, meselények és hercegnők között ez történik, egy időre gyerekké és gondtalanná válunk mindannyian…
Ilyenkor tényleg arra gondolok, ez mennyire izgalmas, amikor gyereked van, az egy kicsit magával hozza azt is, hogy újra gyerek lehetsz, erről miért nem beszélnek az emberek, mert beszélünk mindenről, az egyébként tényleg fontos dolgokról, mint az anyaság szépségéről, a szeretetről, a szülésről, a szoptatásról, és a nehézségekről, az álmatlan éjszakákról, a félelmekről, a könnyekről, és a valóban iszonyú nehéz helyzetekről, de arról nem esik szó, hogy gyerekesnek lenni lehetőség, hogy időnként gyerekes lehessél… ennek mennyi vidám oldala is lehet…
Hogy visszaforgatod az idő kerekét, mondhatnám, de nem is, mert van aki inkább nem akarná visszaforgatni, mint például én, nekem ez új élmény, valami, ami kimaradt gyerekkoromból, és ezt is, mint ahogy minden mást is, úgy próbálom csinálni, hogy a gyerekeimnek a legjobb legyen, kompenzált gyerekkor, de nem, nem a veszteségélmény munkálkodik bennem, nem a fájdalom, hanem az adni akarás, hogy nekik más legyen, a legjobb legyen, hogy élmények legyenek, csillogó szemek, mindenben, amit csak tudunk adni, kényeztetés, igen, végül is, de ez nem ugyanaz, mint az elkényeztetés, egyáltalán nem…
Azt gondoljuk, a boldogság, a melegség, a szeretet és a vidámság, a gondtalan gyerekkor egy gyereknek igenis jár, munka úgyis van és lesz is, meg nehézség is, de most ez a vidámság ideje, és hát hogy mi, szülők is részesei vagyunk a mókának, az már csak hab a tortán, szó szerint, habzsoljuk az élvezeteket ilyenkor, amikor egy kicsit el lehet engedni magunkat… mintha az ember rájönne, hogy a boldogság, melegség, szeretet és a vidám gondtalanság egy felnőttnek is jár…
A sok nehézség, a mindennapok küzdelmeiben muszáj időnként leguggolni és újra gyermekké válni…
Igen, milyen buli a homokozóban sütit formázni, érezni ahogy a puha homok kipereg az ujjak között, és lehet vizeskedni, énekelni teli torokból, mégha csak a Maszkabált is, almapürét enni, újra rájönni, hogy milyen jó a kezekkel dolgozni, gyurmából csodalényeket formázni, mézeskalácsot sütni, dekorálni, párnacsatázni, és babázni, legózni, építeni csodavárat és berendezni babaházat, rácsodálkozni a miniatűr konyhafelszerelésekre, és együtt főzőcskézni a babakonyhában, teát szürcsölni a babakészletből, és csillogó szemmel együtt várni az ünnepet… és a gyerekeiddel való játék az úgy teljes legtöbbször, ha együtt játszotok… nem a magasból dirigálsz, hanem leguggolsz hozzá, és együtt csináljátok… mutatod, segíted az első bátortalan mozdulatokat, és ő utánozza, aztán lehet hagyni mert már megy a saját szíve után, a minta megvan és ő csak alkot, valami egész mást, mint te gondolnál, de ez jó és ez pont olyan, mint az élet, a nevelés, már itt látszik, kap-e teret a kreativitás, az önálló vélemény, látásmód… megkönnyebbüléssel látom, igen, nekem nem marad más hátra, mint élvezni velük az életet, az sokkal jobb, mint messziről nézni, később már az lesz úgyis, aztán meg felnőnek hozzád, és már igazi felnőttes programokat csinálunk együtt, az már akkora élmény, hogy csak na, de most még kicsik, így én megyek vissza gyereknek, újra pici leszek, mint ők, rajzolunk, festünk, homokozunk, énekelünk, babázunk, építünk, összerakunk, ugrálunk, táncolunk, és együtt vagyunk, ez a lényeg, együtt csináljuk a gyerekkort…
És lassan felnőnek, olyanok lesznek, mint mi, felnőttek, a gyerekkor messze marad, ez a dolgok rendje, nem maradhatunk Pán Péterek örökké, fel kell nőni, de a gyereklét könnyűségéből vinni kéne magunkkal valamit…
” Az élet játék – játszd “, mondta Teréz anya, és igen, egyszerűen csak el kéne lazulni, játékosan élni, könnyedén… az élet komoly, de néha engedj a játéknak, és ha már játszol, azt vedd komolyan… ülj fel a körhintára és engedd, hogy a világ kavarogjon körülötted, fellazuljon, szétessen, és ha újra a földre lépsz, majd összerakod újra, lehet, már másképp, mint előtte… adj teret a meséidnek, és élvezd… játsszunk hát felnőtteset…
esőben-állósat, könnycsorgósat,
csoki-majszolósat, borkóstolósat,
vadulósat és összenevetőset,
sárkányosat és hercegnőset;
szembenézőset, megölelőset…
merjünk lépni feketén-fehéren,
elcsábítani a királyt üvegcipellőben;
hétmérföldes csizmát húzni és nekiindulni,
ezeregyéjszaka végtelent álmodni…
Photo by: Scott Webb on Pexels
