Az első karácsony

Egy születés története, 2021

Karácsony napja volt, de szerencsére hazaengedték őket a kórházból, mégha kicsit későn is, és a hó miatt nagy volt a forgalom is, amire nem számított.
Kinyitotta a lakás ajtaját, jó időbe telt, mire a sok zárral megküzdött, de végül sikerült, egyik kezéből lerakta a sporttáskát, és tapogatta a falon a villanykapcsolót, a másikkal még fogta a hordozót, és csak amikor fel tudta gyújtani a lámpát, tette le az előszobában a kicsit. Belépett ő is, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, sóhajtott egy mélyet, megkönnyebbülve, mégis kicsit szorongva. De már döntött, és tudta, ez a nyomorúságos kis lakás jelenti az újrakezdést. Hazaértek. Igazán, haza.

A baba nyöszörögni kezdett, így ledobálta magáról a kabátot, a cipőjét, és bevitte a picurt a lelakott, kicsi szobába, a málló falak között csak egy ágy volt, asztal, szék, egy régi szekrény, egy kopott virágmintás szőnyeg és egy pici karácsonyfa. Igen, mielőtt bement a kórházba, még elrohant, hogy vegyen egyet, ezt muszáj volt, tudta, később már nem lesz rá lehetősége, a fridzsiderben volt pár dolog és néhány konzerv is sorakozott a konyhapolcon is, az elég lesz neki, és ha van bármiféle előnye a covid-járványnak, hát az az volt, hogy szinte már mindent meg lehetett rendelni online, de a kis fát, azt ő szerette volna választani, a díszeket is rendelte ugyan, de szépek voltak, jók lesznek ezek, újak és csillogóak, nem rakódott le rájuk semmi abból a mocsokból, amiből eljött.

Nem is hozott szinte semmit magával a régi életéből, nem is nagyon tudott volna, csak annyit, ami befért két kofferbe, azokat se tudta segítség nélkül már lecipelni, milyen jó, hogy a taxisofőr erős ember volt, megtette kérés nélkül, csak ránézett a pocakjára, meg amúgy is, hiszen nő volt, bár néha az se számított, de a nagy has, az időnként. Már akinek. 
Tibornak már az sem, igen, az volt az utolsó csepp, a kijózanító utolsó csepp a pohárban, mint egy erős alkohol, úgy ütött, az arcába kapta, még szerencse, növekvő hasa csak annyit jelentett, hogy oda már nem rúgott bele, de ahogy most is elesett, csak a díványpárna védte attól, hogy beverje a karfába, igen, ez volt az utolsó, amikor a földön feküdt, nyomorultul, vergődve, mint egy kövér pondró, Tibor szavaival élve, de akkor érezte meg magában végre az erőt, erőt, hogy majd felálljon, hogy összepakoljon, hogy kilépjen, hogy nekiinduljon.

Azért ez nem pont így zajlott, akkor rögtön kórházba kellett mennie, mert úgy begörcsölt a hasa, azt hitte, megszül, de szerencsére nem, fektették, infúziót kapott, Emese, simogatta meg a kezét az ügyeletes doktornő, mit írjak a kórelőzményre, mi történt…Emese nyelt egyet, leestem a lépcsőn, suttogta, mert a beszéd is nehezére esett…Biztos? Nem akarja elmondani? kérdezte a doktornő, miközben nézte a felhasadt bőrt a szeme fölött, többszörösére duzzadt, véres száját, a zúzódásokat a karján, még jó, hogy nem tört el a keze, de csak az számított, hogy a baba jól volt, hogy nem indult el végül akkor a szülés, még korai is lett volna, nem számított semmi, csak ez, és az, hogy most biztonságban van, megrázta a fejét, és amikor sírni kezdett, a kedves doktornő nem kérdezett már semmit, csak ott tartotta a kezét az övén, és ez volt pont az a kis megerősítés, hogy vége, hogy ennyi. 
Ahogy kicsit jobban érezte magát, már ott, a kórházban elkezdte intézni a költözést, a lakást, szerencsére egy egyetemi barátnője ismert valakit, akinek volt egy kis kiadó szuterénje, egy kicsit tudott alkudni is az árból, sok volt ez így is, de majd megoldja valahogy, az első félév most megvan, meg van még egy kis megtakarítása is, de szerez valami munkát, dolgozott eddig is az egyetem mellett, csak lesz valami, de most úgyis csak az volt a fontos, hogy egyáltalán tudjon valahol lakni, az első lépés, tudta, az elhatározás után a legfontosabb.

Emese sebtében elhelyezkedett ülésben az ágyon, miután leoltotta a lámpát, egy kis fény úgyis bejött az ablakon, ami a kis belső udvarral volt egy szinten, és most színes ragyogás járta körbe, a szemközti lakásokban már biztos ünnepeltek, a fenyőfák csillogtak-villogtak.
Ült a villódzó fényes félhomályban, beszűrődtek a szomszédból a karácsonyi hangok, énekek és nevetések, a baba szopizott, ami fájt egy kicsit, kisebesedett a mellbimbója az elmúlt napokban, de úgy örült ennek is furcsa módon, legalább szopik, olyan nehezen indult be ez is, de szerencsére ráérzett az ízére a kisöreg, a kis mohó, ma már egész nap a cicin lógna, és Emese hagyja is, lehet, nem helyes, nem érdekelte a sok szaktanács, mert amin keresztülmentek, ez kellett most mindkettőjüknek, a nyugtató szopi, az egymás felé fordulás, a csak egymásra figyelés…
Most ismerkedtek egymással, szopizás közben csak nézte a kislányát, gyönyörködött a pici fülecskékben, az orrocskában, az apró ujjakban, és lehet, hogy később nagyon nehéz lesz, azt sejtette, de meg fogja oldani, ebben biztos volt, viszont ezt az egységet, amit ők ketten jelentettek, ezt nem veheti el tőle senki, ezt nem értheti senki, hogy ez a kislány az övé, és ő a kislányáé, akit pár nap alatt máris a világon legjobban szeretett…

Mennyire más szeretet volt ez, mint bármi, amit előtte érzett, szeretet, amit soha nem kapott meg az anyjától, az mindig szidással és pofonokkal együtt jött, a nevelőapja meg szerette, csak nem úgy, ahogy kellett volna, amint idősebb lett, ezért is menekült el otthonról, már nem bírta sem a kiabálást, sem a verést, sem nevelőapja egyre vadabb játszadozásait, amiket már pontosan tudott, mit jelentenek, anyja mégsem hitt neki soha.
Inkább beköltözött egy szeretetotthonba, és munkáért cserébe lakhatott ott, pedig még csak 16 éves volt, de tudott végre tanulni, néha volt ideje magára, csönd volt és béke, senki sem nyitotta rá az ajtót, nem kellett félnie, és az idős emberek igazán szerették, amennyire lehetett, és a hála, az elfogadás olyan jól esett neki.

Az egyetemen aztán nem véletlenül ilyen szakot választott, pszichológia, és milyen boldog volt, amikor felvették, és aztán az egyik kurzuson megismerte Tibort. És ahogy Tiborra gondol, önkéntelenül még közelebb húzza magához a babát, mit tett veled…ne haragudj… suttogja neki, és arra gondol, hogy hogy nem vette észre a jeleket már korábban, hogy történhetett ez meg, hogy már fiatal felnőttként, egyetemistaként, ilyen tanulmányok mellett mégis belefutott egy ilyen ember karjaiba, hogy lehetett ennyire naiv, hogy nem vette észre az első bántó szavaknál, hogy ez ugyanaz, hogy ez így kezdődik, és tudhatta volna, ugyanaz a forgatókönyv…hogy miért nem ment el már hamarabb, az első ordítós veszekedésnél, az első pofonnál, az első ütésnél, hogy miért mentegette magában, hogy csak szenvedélyes szerelem az övék, és hogy Tibornak igaza van, ő a hibás, mert semmirekellő, szemtelen, ügyetlen, aki még egy rendes ételt se tud megfőzni, alkalmatlan mindenre, de a virágok, a nagy bocsánatkérések, a gyengéd szeretkezések utána mindig meghatották, ilyenkor Tibor úgy szerette, ahogy még senki, a bántást megszokta már, de a szerelmet nem, az új volt, talán ezért ragaszkodott hozzá…
Milyen banális ez, hogy megtörtént vele, tudta, és mégis, maradt, és maga miatt lehet, nem is lépett volna soha, de a gyerek, aki ott volt már benne, vele, és aki iránt – ahogy megtudta, hogy terhes – rögtön akkora szeretetet érzett, amit nem is értett, a kis embrió, a magzat erősebb volt mindennél és mindenkinél, nálánál és Tibornál is. Tibor már nem is létezett számukra, egy ilyen ember nem érdemli meg őket, nem is tudhatja, hol vannak, nem láthatja a babát, és őt sem, soha többé.

És most, ahogy a karjában tartotta ezt a 3 kilós csodát, tudta minden kétséget kizáróan, hogy jól döntött, hogy van esély egy új, egy másik életre. Nem csak baba született, egy új emberke, aki előtt ott áll még minden, hanem ő is újjászületett, tiszta lappal indul, a múltat kitörölni nem lehet, de megváltoztatni igen, és neki talán sikerülni fog, hisz itt van, kilépett a pokolból, meg tudta tenni, most már nem először, de utoljára, mert ez már egy másik út, és ezentúl nem engedi, hogy bántsa őket bárki is. Ez az ő szövetségük, ősök anyai ereje áradt szét a testében, és mert karácsonyeste volt, átölelte az égi édesanya mindennél erősebb szeretete is, ültek a kis szobában, otthonuk tejszagú, meleg, békés csöndjében, csak az elégedett cuppogást lehetett hallani.Tiszták voltak és érinthetetlenek, Emese csak nézte a homályban a babát, meg a kis fát, és rájött, hogy hát elfelejtett betlehemet venni a fa alá, de végülis az nem is hiányzott. Így is ez volt élete legszebb karácsonya. 

^{Photo by Zach Lucero on Unsplash}