Milyen érzés, amikor sok-sok év után egyszer csak kirepülnek a gyerekek, és a csönd marad utánuk? Örülünk, vagy szomorúak vagyunk? Persze, örülünk nekik, hogy felnőttek, kezdik az életüket, és örülünk magunk miatt is, hiszen bizonyos szinten mi is újrakezdjük a miénket…és örülünk, talán mert titokban már régen vártuk ezt a pillanatot…de azért mégis, amikor megtörténik, van valami keserédes ebben…
Csönd van itthon.
Na igen, máskor is volt már csönd. Gyerekek előtti csönd.
Csönd, amikor végre elalszik a baba, mert ilyenkor csöndben kell lenni és csak suttogni szabad és settenkedni kell, nehogy felébredjen…
Csönd, ami néha aggasztó…mit csinál ez a gyerek, gyanús ez a csönd…persze, éppen nagy műgonddal rajzolja vörösre a bézs kanapét a táskádban talált Chanel rúzzsal…
Csönd van, amikor először elmennek óvodába, és hazamész, és végre le tudsz ülni egy kicsit a konyhában…
Csönd, mert a barátaikkal vannak, de aztán hazajönnek, és már nincs csönd, mert kiabálnak, zajonganak, veszekednek, zenélnek, zenét hallgatnak, dum-dum-dum, szűrődik ki a hang a szobájukból, van, hogy hangzavar van, és mindenki egyszerre akar beszélni, és sokszor jönnek át a barátaik is, és akkor csak vágysz a csöndre, és aztán eljön ez is…
Kirepülnek, és akkor, tényleg rád zuhan a csönd. Nem sokáig, egyébként, mert jó esetben aktív vagy, remek munkával és dinamikus baráti körrel, a pároddal, ha van, újraélitek a második fiatalkorotokat…
Igen, az elmúlt években megbeszéltétek, és többször emlékeztettétek magatokat, hogy amikor kirepül az utolsó gyerek is, akkor pezsgőt bontotok ( Moet? Ja, Dom Perignon! ), és ünnepeltek, szabadság, végre!
És ez majdnem így is van, csak hát ott a kutya meg a macska meg a tengerimalac, és ott a rengeteg munka, és az is igaz, nekünk még a legkisebb itthon van, de a három után egy gyerek már szinte fel se tűnik…
Aztán berobban a covid, és újra otthon mindenki, néha még partnerrel is, és ez is olyan jó, és a pezsgőt együtt isszuk meg a felnőtt gyerekeinkkel…(de azért az új pezsgőt tervezgetjük előkészíteni, aztán valahogy az a dugó sose durran…). De megint elmennek…
Most meg újra csönd van, az előbb tettem le a telefont, amiben a kisgyerekes barátnőm eldarálta, hogy rohan, nem tud beszélni, csak két szóra, ahogy mindig is, mert a gyerekek, a különórák, és betegek megint, és orvoshoz az egyiket, és a másiknál meg szülői, semmire nincs ideje, magára végképp nem, kivagyok, érted, kivagyok, és én értem, pár éve még én is ebben voltam, 20 évig ebben voltam, most pedig a kanapén ülve hallgatom, lábam feltéve az asztalra, és forró csokit/pezsgőt kortyolgatok, és sajnálkozom, de közben titokban örülök, hogy én már túl vagyok ezen…
Az egyetlen itthon maradt kamaszom már meg se kottyan, hogy csak EGY szülői egyszerre, meg ki kell mosni a ruháját? hah, bagatell, ez már csak hab a tortán, van is gyerek, meg nincs is, ez annyira más, mint amikor CSAK a gyerekek voltak ( és például három évzárón egyszerre ott lenni Hermione időnyerő órája nélkül…)
És most ez jó, még élvezem, hogy vele meg néha tudunk csajszis dolgokat csinálni, és nem zavarnak a szétdobált ruhák sem…és jó, hogy nem egyszerre történt a leválás, az lehet, sok lett volna…
Csak egy gyerek, olyan fura azért, 3 gyerek és egy pezsgő családi élet után más ez a csönd, valahogy szomorú is, mert ott van a másik két gyerek hiánya…
Ahogy belépek a szobájukba, szinte szemberöpülnek velem a fiam Lego Star Wars űrhajói, már erősen porosodnak, de nehéz tisztítani, mert szétesnek, én meg nem tudom újra összerakni (inkább meg se próbálkozom), és ott vannak a könyveik, a nagy állatos atlasz, meg a plüssök ( nem lehet továbbadni, mert a kedvencek ), és a lányomnál régi kincsesládikók, meg a ruhák egy része, meg ceruzák és tollak az asztalon, érmek, serlegek, rajzok, ott egy szoba, él, lélegzik, mintha csak iskolába ment volna kis lakója, és igen, iskolába is ment, csak messze, ahonnan nem lehet suli után hazaugrani…Majd csak nyáron jönnek haza…
De ez az élet rendje, mert ideje van mindennek, és annak is, hogy a gyerekek elköltöznek. Büszke is vagyok rájuk, és jó, hogy megteszik és megtehetik, most ez már az ő saját életük kezdete, és el kell indulniuk ezen az úton, egyedül, és mi csak annyit tehetünk, hogy innen, a messzeségből támogatjuk őket, várjuk őket vissza a meleg családi fészekbe, ha hazajönnek időnként, és ez a biztonság ott lesz nekik mindig.
Néha fáj ez a csönd, nem gondoltam volna, hogy ez lesz, időnként annyira vágytam visszakapni a korábbi vagy talán sosemvolt életemet, és tényleg visszakaptam, de máshogy…nagyon izgalmas, mert tele vagyok tervekkel és új dolgokat tanulok én is, vén fejjel, mondhatnánk ( persze egyáltalán nem érzem magam vénnek) …de azt is látom, ez már más, mint nekik, akik 19-20 évesen indulnak neki a világnak.
És annyira örülök az ő lehetőségeiknek, előttük nyitva áll a világ, és ügyesek, és biztos vagyok benne, hogy jól el is fognak boldogulni…
És ez az öröm erősebb a szomorúságnál, mert tudom, jó úton vannak, felvértezve mindazzal, amit adhattunk nekik az elmúlt években, igen, erre gondolok, és megnyugtat ez a csönd, de mégis jó, amikor belehasít a csöndbe a telefoncsörgés, és a facetime-on rámköszön az egyik gyermekem egy messzi városból, és ilyenkor egyáltalán nem bánom, hogy már nincs csönd. És amikor letesszük a telefont, az tudjátok milyen? Az meghatott, boldog anya-csönd.
Kiemelt kép: Cottonbro from Pexels
