Vannak nyomasztó fogadóórák, ahonnan azzal az érzéssel távozol, hogy valami nagy baj van.

Nagy baj van a gyerekeddel, vagy Veled, vagy mindkettőtökkel és allzusammen a családoddal. Na én egészen tegnapelőttig csak ilyeneken voltam.

Nem hittem a fülemnek, hogy minden rendben, beérett, igyekszik, nincs vele gond. Az utolsó pillanatig fel voltam rá készülve lelkileg, hogy majd a tanári emlékek ködös tengeréből elő fog bukkanni valami rettenet történet, de nem. Hiába volt minden előzetes lelki tréning, hogy elbírjam, bármit is hallok majd, semmi.


Mondják, hogy vannak többszülős gyerekek, de ez egy teljesen téves kifejezés, mert pont nem a szülőből van sok, hanem a gyerekből. Az az egy gyerek az néha kettő, néha hat.


Most, hogy a fogadóóra után maradt szabad agyi és lelki kapacitásom, és nem azzal kell foglalkoznom, hogy kezdjek valamit a “nagy a baj” csomaggal mielőtt hazaérek, és rá találnám terhelni a gyerekemre. Próbálom felidézni magam ennyi idős koromban. Én nagyon igyekeztem nem teher lenni. Nem is egy, hanem egy fél gyerek voltam csak. Jól viseli magát, jól tanul, jól szaval, jól tűr, jól pakol, jól hallgat gyerek. 


A házunk előtt leparkolva már ott tartok, hogy milyen jó az én gyerekemnek, hogy akkora bizalommal van és érzi magát annyira otthonosan velem és a tanáraival, hogy meg meri magának azt is engedni, hogy sok, hogy hangos, hogy határfeszegető legyen.


Mire belépek az ajtón, már teljesen elönt a hála a gyerekem, a gyerekem tanárai, iskolája felé, széles jókedvemben pár hónapra még a Magyar Államot is felmentem, hogy dupla vagy tripla vagy hatszoros családi pótlékot járusítson nekem erre az egynek tűnő gyerekemre. Rendben van, beérett.

Most épp, de ha majd épp mégsem, úgy is tökéletes.