Kimerültem. Sárkány? Sárkány. Sírás? Sírás.

Úgy döntött a férjem, hogy rám fér az egyedüllét – és ezt mondhatta volna úgy is, hogy bizony engem már nem lehet tartósan elviselni testközelből, lepattannak a lányokkal pár napra a szüleihez. Ehelyett szebben és kedvesebben csomagolta mindezt, úriember, semmi kétség. Ilyenkor látszik ez meg, amikor igazán padlón vagyok. Megsimogat, betakar és elmennek. Hogy legyen végre egy szusszanásnyi időm magamra. Hogy halljam végre a gondolataimat. Hogy akkor keljek és feküdjek, amikor én szeretnék. Hogy olyan pózban aludjak, ahogy nekem jó és nem ahogy a családi rendszer engedi. Hogy ne legyen menetrend. Hogy legyen végre kapcsolatom a bioritmusommal, ne csak a gyerekek ritmusa verje a tamtamot minden nap…

Elmentek. Ezt kaptam Pünkösdre.



Utoljára 6 évvel ezelőtt voltam egyedül napokig. Csendben a Pilisben. Akkor munkahelyi kiégés után rendeztem a soraimat egy több napos csendes egyedülléttel. És most.
Nem tudom, hogy létezik-e mentális orgazmus, de ha igen, akkor ez az.
És így a 6. óra körül nem szeretnék elhamarkodott következtetésre jutni, de mintha már most sokkal jobban szeretném a családomat. És az életet úgy általában.

9. óra körül vagyunk. Az örömöm töretlen. A mentális állapotom is kitart… Csend van, madarakat hallok, egy fűnyírót, de senki nem visít. Frankón érzem, ahogy az szétcincált idegpályák kisimulnak… Ahogy a vállamból az alattomosan és sok hónap alatt felgyűlt feszültség elkezd kioldódni. (Hiába a jóga és a shiatsu, ezt még velük se lehetett semmivé tenni.)
Hiányoznak-e? Nem.

10. óra. Kiderült, hogy többet eszem ilyenkor. Mert van időm és senki nem ül az ölembe. És veszekedni se kell senkivel, hogy ne lökje fel a vizespoharat. Keksz is van, amit nem kel lopva hirtelen befalni. És nyugodtan borozgatok is. Dekantálva.

11. óra. Este van, meseidő. Azért bekapcsol bennem is a bújás. Szinte érzem, ahogy a kicsi ül az ölemben és lassabban szuszog mint szokott, minden meséléskor nehezebb is lesz egy kicsit… A nagy meg már nagy, de azért a karomhoz hozzáérinti az övét. Érdekes, máris elfelejtettem a „gyere fogat mosni”, „hol a pizsamád”, „kislányom, mostmár feküdj le légy szíves” agyvérzéses köröket.

12. óra. Örökbefogadható kiscicát nézegetek.

21. óra. Korán ébredek. De még másfél órán át ágyban maradok, ez lenne amúgy a rendes hétvégi ritmusom, nem a Maaamaaaa, gyeeereeeeee ébredés előtt fél perccel. Hírek, semmi. Végre van időm: adományos segítő oldalakat nézegetek és rettenetesen elszégyellem magam, hogy mit picsogok itt. Mert tényleg van olyan anyuka, aki 2 db családi pótlékból próbálja etetni a gyerekeit… Az iskoláját neki! Éhező gyerekek, borzalmas körülmények között küzdő anyukák, nagymamák. Összeszorul a szívem. Visszajövök ide kicsit megerősödve. De legalább a szociális énem előbújt végre – valószínűleg kialudtam magam, most először sok hónap után. Addig is ezt a családi pótlék kérdést megnézem, a Családok a Családokért programról most írtunk a napokban.

23. óra. Egyedül a jógamatracon. Végre. De már annyira megszoktam a kis sertepertélőket, meg a tátva maradt szájakat a nyitómantra alatt, hogy kicsit zavarodottan pislogok körbe. Senki nem mászik át alattam, amikor épp lefele kutyában számolom a légzésemet, senki nem mászik a hátamra kobránál – mondjuk az finom, ha nem ugrálnak -, és nincs ezer kérdés, hogy „Mama, ez hányas harcos? Jössz olvasni? Kifújod az orrom?” Abba is hagyom, már annyira a részem a rövid és célirányos gyakorlás… A matrac marad, még visszajövök.

Konyha. Megütközöm, nincs főzve kávé. Haha, hát mindig a férjem főzi, meg is szoktam, észre sem veszem. [Köszönöm, Drágám, visszamenőleg is mind a 3675 napra!] Meleg reggeli, meleg reggeli, mondja KicsiVú és igaza van, na meleg reggeli. Mit szeretnék? Én! Mármint mit szeretnék én reggelizni? Nem készültem ilyen mélyenszántó kérdésekre, kicsit értetlenül matatok…. Zabkása, igen, de milyen? Tudom, hogy ki milyet szeret, de én vajon milyet szeretek? Tisztára mint Julia Roberts nagy tojásdilemmája a Micsoda nőben. (Kiderült, hogy a mákos-csokis-mézes-szezámmagos zabkását szeretem.)

Csendben reggelizek a késő délelőttben. Nem kapcsolok zenét, hagyom, hogy tapintható legyen a csend. Gyakorlott csendgyakorló vagyok, vagyis voltam mielőtt, megérkeztek a lányok. Szóval nem félek semmitől. De ez valahogy most más. Talán azért, mert anyaként ez az első? Nem gondolok célzottan a családomra, de a jelenlétüket így is érzem. Na hátha most megtörténik az a csodálatos beletágulás, amiről Szvámi Ráma ír. (Svami Rama: Love and Family Life).

26. óra. Olvasok. Könyvet. Felnőtt könyvet. Rá is van írva!

29. óra. Fél 4-kor ebédelek. Igen, délután és nem hajszál pontosan 12:00:00-kor. És még csípős is.

31. óra. A kiszemelt kiscica már másé. Pedig már el is neveztem gondolatban.

32. óra. Kezdem behozni a munkaügyi lemaradásaimat. Nemhiába, minden mami szuperhős.

34. óra. Este fél 9-kor porszívózok. Tessék?

36. óra 22:40. nincs több mosnivaló. Se chips.

46. óra. Délelőtt 9-kor a kávémmal, a könyvemmel és lelkifurdalás egyetlen szikrája nélkül bújok vissza az ágyba. Így élhetnek a macskák…

47. óra. 10.30 találtam még mosnivalót. És a hűtővel beszélgetek.

Ágyban reggelizek. És felnőtt dolgokat olvasok. Végigolvastam több aktuálpolitikai cikket. Mondom végig, és nemcsak a főcímeken szaladtam végig. Katartikus, az agysejtjeim örömtáncot járnak.

50. óra. Kiderül, hogy még van 3 órám, mert csak ebéd után indulnak haza. Marad a pizsama. Gyere, kávém-könyvem, bújjunk vissza gyorsan az ágyba.

52. óra. Kád. Könyv. Világbéke.

53. óra. Hazaérnek, és a nagyon giccses filmes befejezés helyett a nagylányom beleharap a combomba. Gyorsan visszaállt a régi „rend”.

anyaidő

Photo by Sarah Pflug from Burst

Kiemelt kép: Photo by Kate M on Unsplash