Az utolsó miskolci kórházas sztorinál már biztos volt benne, hogy nagyobb a baj. Persze megint a belgyógyászatra vitték az anyját, hisz mi más lehet a baj, ha valaki lefogy 25 kilót pár hónap alatt? Szegényt megint tükrözgették, alul-felül, de minden negatív volt.
…
A rohadt életbe! Már csak ez hiányzott! Valami nagy baleset történhetett. Pedig be kell még mennie az irodába is. Úgy számolt, hogy kettőre Pesten lesz. Így még pár órát benn tud tölteni. Nem mintha hiányozna most a cég, de nagyon elúszott a munkával az elmúlt napokban. Durván csapkodnak a hullámok a feje felett. Minden téren.
Kész rémálom volt ez a nap. Hétvégén még úgy hagyták ott a szüleit, hogy látszott rá remény, rendben lesz a mama. Megszervezett mindent: ki fogja beadni a gyógyszert, ki néz be hozzájuk napközben, ki vásárol be. Rendelt nekik ebédet. Aztán két nap múlva kapta a telefont, hogy az anyja már egy korty vizet sem tud meginni. Tegnap kiment hozzá a pszichiáter Szerencsről, de akkor már olyan rossz állapotban volt, hogy hiába sikerült helyet szerezni Pesten, a Nyírő pszichiátriáján, azt mondta az orvos, örüljenek, ha a sátoraljaújhelyi kórházig kibírja a szállítást. Este vitték be. Teljesen ki volt száradva az anyja. Aztán ő ma hajnal négykor kocsiba ült, irány a szülői ház, összeszedett néhány cuccot, meg az apját, és irány Újhely.
Megszakad a szíve, ha a kórházra gondol. Az anyja egy rácsos ágyban. Azt mondták, azért, hogy ne essen le. Jól leszedálták, azóta jórészt alszik. Kicsit kinyitotta a szemét, talán felfogta, hogy ott van a lánya. Fogta a kezét, simogatta, de nem nagyon reagált. Az apja csak messziről nézte őket, látszott rajta, hogy egészen megrendült. Eddig nem fogta fel ezt az egészet. Hisz mindig ő volt betegebb, ő járta inkább a kórházakat. Ilyen forgatókönyvvel láthatóan nem számolt. A doktornő meg azt kérdezte, miért ilyen későn kapott a mama orvosi segítséget. Jó kérdés.
Nagyon úgy néz ki, hogy ez nem egy sima kis dugó. Már jópáran kiszálltak az autóikból, nézegetnek előre, járkálnak a kocsik között. Lehúzza az ablakot, hallgatja, mit beszélnek. Mentők, tűzoltók elmentek már, de nem valószínű, hogy hamar szabadul. A rohadt életbe!
Szóval, hogy miért ilyen későn. Ez a kérdés nagyon betalált. Ő tehet róla? Mikor kellett volna és hogy lehetett volna előbb segíteni? Mikor lett volna rá igazán szükség? Hisz volt a mama életében bőven olyan esemény, ami után ma azt mondják a szakemberek, kell a segítség. Persze ez ma sem hallatszik el mindenhová. Vagy ha igen, akkor sincs mindenhol erre lehetőség.
Gyötri a gondolat, hogy neki kellett volna előbb kapcsolnia. Egy ideje gyanakodott ugyan, hogy ezeknek a rosszulléteknek, gyomorproblémáknak lelki háttere lehet, hogy ez a fogyás, étvágytalanság depressziós tünet is lehet. De 250 kilométerre tőlük, állandó küzdelemben élve a munka és a család között, állandó lelkiismeret-furdalásban a saját gyerekei miatt, akikre alig jut mostanában ideje. Épp csak annyira futotta, hogy havi egy hétvégét otthon töltsenek. Tűzoltás. Mondani nekik okosakat, bevásárolni, feltölteni őket az unokákkal, a papát kicsit megregulázni. Aztán naponta-kétnaponta telefonálni, mi a helyzet. Ő meg vagy mondta, vagy nem. Persze soha nem akarta a lányát a saját bajával terhelni.
Az utolsó miskolci kórházas sztorinál már biztos volt benne, hogy nagyobb a baj. Persze megint a belgyógyászatra vitték az anyját, hisz mi más lehet a baj, ha valaki lefogy 25 kilót pár hónap alatt? Szegényt megint tükrözgették, alul-felül, de minden negatív volt. Aztán kézbe vette a dolgot, beszélt a kezelőorvossal, és nyomatékosan kérte, hogy egy pszichiáter is nézze meg. Persze ő aztán pillanatok alatt kiderítette, hogy depressziós a mama, és komoly segítségre van szüksége. Mondta, itt már csak a gyógyszeres kezelés segíthet, ezért átkéri őt a saját osztályára. Erre az anyja közölte, hogy semmiképp nem maradhat tovább, mert otthon a beteg férje nem tudja ellátni magát, szüksége van őrá. A pszichiáter nem tudta meggyőzni, hogy maradjon, így annyi történt, hogy megírta a gyógyszerajánlást a háziorvosnak. Mivel Szerencsen van pszichiátria, azt mondta a miskolci orvos, fel kell venni a kapcsolatot az ottani orvossal, mert kell egy elérhető szakmai kontroll.
A háziorvos nem nagyon díjazta a pszichiátriai vonalat. Felírta ugyan a gyógyszert, de tett egy olyan megjegyzést, amitől ő totál kibukott. Azt mondta, minek ez magának, nem bolond maga! Hogy lehet ilyet mondani egy depressziós embernek? Ezután nem csoda, hogy miután a mama az első szemek után nem érezte jól magát, szédült, arra jutott, nem kell ez neki. Hisz nem bolond ő!
No, ezt követően indult meg a rohamos leépülés. Ekkor már alig evett, voltak olyan kényszeres napjai, hogy nem bírt ülni, folyton mászkált, éjjel is. Mániásan hajtogatott egyre furább dolgokat is, hogy jön az árvíz, hogy katasztrófa lesz meg hasonlók. Az apja meg veszekedett vele, hogy nem tud tőle aludni.
Ó egek! Mi lesz ennek a vége? Mi lesz, ha nem sikerül őt talpra állítani? Mi lesz a beteg papával? Belegondolni sem mer, mit csinál, ha ő is lerobban megint. Most úgy látszott, kicsit megszeppent, felfogta, hogy nagy a baj. Ráadásul a munkája is annyira stresszes, olyan sok, hogy az fel sem merülhet, hogy kivegyen pár nap szabadságot. Fél éve küzd az elemekkel ennél a cégnél, jól a nyakába öntöttek mindent. Sokszor felmerül benne, hogy el kellene menekülni, amíg nem késő. Csak utálná feladni. Jól behúzták a csőbe, nem gondolta, hogy ilyen kuplerájba csöppen, amikor elvállalta. Néha azt se tudja, otthon mi van. A háztartáshoz hónapok óta nincs köze, örül, hogy él. Nem, ez így nem normális. Mintha egy extrém akadálypályán küzdene. Folyton az idegeskedés, mit hogy oldjon meg, a kételyek, hogy jól ítél-e meg dolgokat, jó döntéseket hoz-e, mikor jön megint egy ellenőrzés, vagy aznap melyik kolléga kerül lapátra, mert valamivel magára haragította a nagyfőnököt. És így tovább.
Muszáj kiszállnia a kocsiból, legalább megmozgatni a tagjait. Tudna pisilni is, de próbál nem gondolni rá. Olyan sokan álldogálnak, beszélgetnek, mintha valami társasági esemény lenne itt. A leállósávban néha elmegy egy-egy rendőrautó, de más semmi. Már közel egy órája állnak egy helyben. Benéz a kocsiba, látja, hogy a telefon villog, hívja valaki. Felveszi, a pótnagymama az. Szerencsére tegnap ugraszthatták, jött is ma reggel Tiszaújvárosból. Hallgatja, mit mond. Közben érzi, elhagyja a maradék ereje is. Ilyen nincs! Ugye csak álmodik? A kisebbik fia felmászott a kerítésre és leesett. Fejjel, a járdára . Telefonáltak az apjának, ő hazarohant, bevitte a János Kórház ügyeletére. Nem, nem vérzett, de nagyon fura volt a gyerek, sokáig nem szólt egy szót sem, csak bambán nézett, aztán később sírt, de lehet, csak azért, mert látta rajtuk, hogy megijedtek. Mondja, ne hívja most a férjét, mert ő meg úgy elrohant a gyerekkel, hogy otthon felejtette a telefonját. Na, már csak ez hiányzott!
Most van az a pillanat, hogy rájön a bőgés. Ez már túl sok. Csak ne álldogálnának ezek itt mellette! A kurva életbe! Ez nem lehet igaz!! Nem hiszi el! Hogy a fenébe nem vették észre, hogy a felmászik a fia a kerítésre? Soha nem csinált ilyet korábban. És még ez a nyomorult M3 is! Hogy amikor sietni kellene, itt kell rostokolni a rohadt dugóban! Ez a szar telefon is mindjárt le fog merülni… Úgy érzi, megőrül, ha a gyereknek valami nagyobb baja lesz! Rémes érzés, hogy nem lehet ott vele…
Rádiót kapcsol, hátha megnyugtatja. Idegesítő zenék, unalmas riport. Kikapcsolja. Próbál nem gondolni rá, hogy közben a pisilési inger is egyre jobban kínozza. Mi lesz, ha még sokáig tart ez a mozdulatlanság? A férj tudja, hogy baleset van, mert kábé másfél órája beszéltek. Ő hívta, hogy hallotta a rádióban, mi van az M3-ason. Kérdezte, benne van-e. Akkor még nem ért oda. Ki is ment a fejéből, mire belefutott. Nem sokkal ezután hívták őt a hírrel. Mármint a gyerekkel kapcsolatban. Jó egy nap. Elképzeli még ehhez a mamát a kórházban, a rácsos ágyban… Reméli, ma már leveszik azt a rémes rácsot, reméli, hatnak a gyógyszerek, amiket most infúzióval nyomnak bele. Azt mondta a doktornő, megígéri, hogy ha már szállítható állapotban lesz, akkor szólni fog, mert tudja jól, hogy a pesti kórházak sokkal jobbak, és ha már tudtak intézni helyet, akkor tényleg hozzák fel, amint lehet. Ez is milyen már? De ez van. Tudjuk.
Na, mintha valami mozgás lenne. Elkezdtek visszamenni az autóikhoz az emberek. Később végre megszólal a telefon, ismeretlen számról a férj jelentkezik a kórházból. Agyrázkódás gyanúja, két éjszakát benntartják megfigyelésre. Azt mondja, menjen haza pár cuccért, aztán jöjjön a kórházba, mert benn lehet tölteni az éjszakát a gyerek mellett. A kicsi az anyját akarja. Persze, mondja, jön, siet, ahogy tud. Közben átfut a fején, hogy ennyit a melóról. Ebből oltári botrány lesz, a havi jelentésnek annyi, most már biztos kirúgatja a régiós pénzügyi igazgató. De nem érdekli. Azt se bánja, ha nyilvánosan megkövezik, de hogy a cégbe nem megy ma be, az olyan biztos, mint az, hogy most itt szív az autópályán. Hívja őket, szól, hogy mi van, de a választ meg se várja, azt mondja, hogy lemerülőben van a telefonja.
Olyan fáradtság van rajta, hogy szinte fizikai fájdalomnak érzi egyesben-kettesben araszolni a lassacskán induló kocsisorban. Fogalma sincs, hogy fogja túlélni ezt az éjszakát a kórházban. Előző éjjel is alig aludt valamit. Ráadásul azt mondták, két éjjel tartják benn a gyereket… Jézusmária! Most csak arra gondol, hogy remélhetőleg mielőbb hazaér, lezuhanyozik, benyom majd egy nagy kávét, összeszed pár meséskönyvet, a telefontöltőt, aztán lesz, ami lesz. Csak a gyereknek ne legyen baja! Legalább már nyolcvanas tempóban haladnak. Ez is valami…
Nem bolond maga! Ez a mondat. Hm. Erre sokáig fog emlékezni.
Photo by Andrea Piacquadio from Pexels
