Miért is jövök ezzel a sztorival? Mert megint eszembe jutott a mi kis somlekvár főzős történetünk. Ami fulladhatott volna egy masszív veszekedésbe is, tipikus házastársi feszültséggel indult, aztán fuldoklós röhögésbe fulladt.

Elnézem lengyel barátunkat, ahogy tüsténkedik a konyhában. Borzasztó lelkes, mindig újít az ételeken, ad arra is, milyen formára vágja a zöldséget, hogyan tálalja. Flow-ban főz. Mondja is a párja, hálás érte a sorsnak… Ő csak sütni szeret, főzni utál. Szerencsések. Jól passzolnak.

Ismerek olyan pasikat (apám is ilyen volt), akikből alkalmanként kitör az alkotási vágy a konyhában és akkor durr bele, kő kövön nem marad. Gigakaják, elképesztő pörköltek, bográcsosok, jórészt húsos kalóriabombák megalkotói. Ez is az önkifejezés egy formája… Még fiatal korunkban történt egyszer, hogy egyik barátunk azzal az ötlettel állt elő, hogy főzne nálunk egy igazi jó halászlét. Nem fogtunk gyanút. Lelkesen álltunk elébe. Azt mondta, ahány fő, annyi kiló hal és plusz a belsőség. És ő ezt hozza, mi csak a többiről gondoskodjunk, nagy fazékról, paszírozó alkalmatosságról, éhes szájakról, italról. Ezt akkor mi boldog naivitással vállaltuk. Nem gondoltuk, hogy a konyha kvázi felújításra szorul majd az akciót követően. Még egy év elteltével is találtam halpikkelyeket. Bár szó se róla, isteni lett a lé, igaz, mindenki vitt még haza is belőle egy-egy befőttesüveggel. Drága barátunk kissé nagyvonalú volt a méretezés tekintetében. Egyébként mindenben nagyvonalú, azóta is. Hiába, művész ember. Nem ismer határokat. Épp a napokban készül megnyitni évtizedek óta tervezett kis éttermét. /Schlanger András, Őrbottyánban./

Aztán vannak azok a pasasok, akiket kivet magából a konyha, akik minden önbizalmukat elveszítik a tűzhely közelében. Belőlük a maximális konyhai teljesítmény a mosogatógép kipakolásával hozható ki, és már akkor örülhetünk. Nekem – kibeszélés vagy sem, bevállalom – ilyen jutott. Mielőtt bosszúság lenne ebből, rögtön hozzáteszem, hogy emellett számtalan pozitív tulajdonsága van. Azért is jutott eszembe ez a téma, mert tudom, az sem véletlen, hogy kinek milyen párja lesz. Jó esetben passzolunk, vagy ha jók az alapok, akkor lassacskán igazodunk egymáshoz.

Miért is jövök ezzel a sztorival? Mert megint eszembe jutott a mi kis somlekvár főzős történetünk. Ami fulladhatott volna egy masszív veszekedésbe is, tipikus házastársi feszültséggel indult, aztán fuldoklós röhögésbe fulladt.

Mi egy lekvárevős, lekvárfőzős család vagyunk (vidéki gyökerek). Annyira azonban nem, hogy napokat elpacsmagoljak vele, hogy üstben kavargassam egész nap. Már komoly rutint szereztem a gyors, villám lekvárfőzésben.

Első sikerünkön felbuzdulva másodszor is nekiláttunk a som lekvárnak. Azért használok többes szám első személyt, mert ez aztán tényleg nem magányos műfaj. A somot leszedni nagy meló. A már korábban kiszemelt bokorhoz felviszünk magunkkal egy nagy lepedőt, leterítjük, és aztán megrázzuk a bokrot. Hullik minden, mint a ménykű, de nagyrészt persze az érett som. Megmondom őszintén, azoknak, akik nem bírják a bogarakat, vagy betegesen félnek a kullancstól, semmiképpen nem ajánlom ezt a módszert. Talán piacon is árulnak somot… Utána persze ki kell varázsolni belőle a bogarakat, pókokat, szemetet, meg kell jól mosni, aztán be a fazékba, főzni, szétnyomkodni, végül a húsukhoz meglehetősen ragaszkodó magok miatt lepasszírozni. Úgy alakult, hogy rengeteg, kb. nyolc kiló gyümölcsöt szedtünk, szóval jól elő kellett készülni a melóra és tudtam, hogy nem fog menni a szokásos egy-két óra turbó-üzemmód alatt.

Amikor már túl voltam az első, kevésbé fárasztó körökön, és a passzírozásnál tartottam, és már némi hangot is adtam a dolognak (nem tagadom: fennhangon nyögtem egyet-kettőt…), akkor jött a férjem. Tudjátok, amikor úgy rákerül az ember a ’flow’-ra (igaz, azt pozitív dolgokra szoktuk inkább mondani), robot üzemmódban dolgozik, van egy elképzelése a továbbiakról, ugyanakkor már rohadt fáradt, türelmetlen, akkor nem szereti, ha megakasztják, pláne, ha valaki okoskodni kezd.

Szóval, ekkor jött az én életem párja és közölte, ez biztos, hogy nem jó módszer, így reggelig nem végzek, miért nem használok valami más módszert, tüll zsákot, ilyesmit. Mondtam, azért, mert nincs ilyenem, mindig ezen a nagy műanyag szűrőn át szoktam, fémet nem használnék, tüllöm momentán nincs, ő pedig foglalkozzon különben is mással… De nem hagyta magát. Felhívta a szomszédainkat, nekik sem volt semmijük, húzgálta a fiókokat, vizslatta a spájz fentebbi, ritkán használt polcait, mondván, kell, hogy legyen más megoldás. Nem tudom, ismeritek-e azt a lelkiállapotot, amikor érzitek, megy fel az adrenalin, mindjárt földhöz vágjátok a kezetekben lévő dolgot, ha nem hagyja abba az illető a témát…, hát én most ide jutottam.

Erre azt mondja a férjem (akin pedig látszott, fejébe vette, nem hagyja a dolgot megoldatlanul, ő most kezébe veszi az irányítást): egy régi, amolyan szüleink-féle nejlon függöny kellene!

A nézésemmel válaszoltam. Nem idézem… Erre ő boldogan felkapta a fejét, és folytatta: hiszen itt van ez a mi függönyünk, ami a terasz ajtón lóg! Tudjátok, az Ikeában kapható függöny, amit csak nyáron  használunk (legyek, szúnyogok ellen). Még épp fenn volt.

Azt mondja az ember, már úgyis régi, viseltes, majd veszünk újat. És már fogta is az ollót. Néztem, mint a moziban, nem tudtam, sírjak, vagy nevessek. És akkor vettem egy nagy levegőt úgy döntöttem, nyitottan állok a dologhoz.

Kivágott egy nagy darabot a függönyből és elkezdte megtervezni a további műveletet. Mielőtt belerakta volna a drága somomat, még sikerült megszerezni, hogy kimossam gyorsan a tüllt, aztán visszakapta. Belerakta a tűzforró somot, elkezdte volna facsarni, ami azért nem volt egyszerű, tekintettel a hőmérsékletére, de aztán arra is talált megoldást. Persze, azonnal szuper módon jött belőle a som-trutyi, mint az állat…, férjem elégedetten vigyorgott rám. Kis idő után, amikor a tüll lyukai eldugultak, már nem voltunk restek, nem vacakoltunk azzal, hogy kimosogassuk a beleragadt gyümölcsdarabkákat, rostokat, hanem vágtuk tovább a függönyt, mondván, „van másiiiik!!”.

Persze, elengedtem korábbi fenntartásaimat, beláttam, hogy tud a pasi. Innentől teljes jogú partnerként vehetett részt a folyamatban.

Annyira röhögtünk a végén, hogy a gyerekeink csak néztek, mi bajunk van. Közben eszembe jutott a Liza a rókatündér c. filmből az a jelenet, amikor a lány megjelenik szép új, fehér csipkeruhájában, majd később a kamera mintegy véletlenképpen végigpásztázza a szobát, ahol a függönyből hiányzik egy ruhányi darabka, de pontosan a ruha formájában! Óriási jelenet!

A nagy sikert végül megünnepeltük egy kupica áfonya pálinkával (csak hogy legyünk következetesek, maradtunk a bogyósoknál) és elégedetten, boldogan zártuk a napot. Engem most megfőzött a férjem. Néha – ha nehéz is – be kell látni, úgy jó a pasi, ahogy van!


Photo by cottonbro from Pexels