Megint egy szakítás. Kívülről könnyű látni, de mi magunk vajon észrevesszük-e a folyton ismétlődő mintázatot?
– Vége. Ennyi. Szakítottam vele. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
– Mi történt?
– Megcsalt! A rohadék!
– Ez biztos?
– Biztos. Láttam. Mármint nem azt, hogy megcsal, hanem hogy egy másik nőnek üzenget.
– Az még nem jelenti azt, hogy meg is csal.
– De. Jelenti. Már egy ideje nem mentek jól a dolgaink. Folyton panaszkodott, meg én is éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem volt időm ezzel foglalkozni. Reggeltől estig dolgoztam, még hétvégén is túlóráztam, a legkevésbé vágytam rá, hogy valaki nyafogjon még nekem.
– Hm..
– Mi az?
– Még szereted?
– Persze, hogy szeretem. Hát épp ez a szörnyű benne. Utálom, mert tönkretette az életemet, de még mindig szeretem.
– Akkor vissza fogod fogadni. Megint.
– Nem fogom.
– Dehogynem. Amikor ott sír majd az ajtód előtt, és azt mondja, hogy nélküled nem ér semmit az élete, könyörög majd, mint egy magára hagyott gyerek, akkor úgyis megesik rajta a szíved és visszafogadod. Mindig ezt csinálod. Hiába mondom, hogy nem kell minden sérült pasit neked megmentened, de te vonzod az ilyeneket, mint a mágnes. Aztán meg nem tudsz tőlük szabadulni.
– Most más lesz. Tudta, hogy ezt nem tűröm el, akár milyen plátói volt, leszarom, nem érdekel. Megmondtam neki, hogy ez az utolsó esélye. Ha nem tudja türtőztetni magát, akkor menjen.
– És?
– Természetesen azt mondta, marad. Hogy szeret. Hogy én vagyok élete értelme, az egyetlen biztos pont, és ha engem is elveszít, akkor teljesen ki fog készülni.
– Ha így volt, akkor miért nem akarta magát elkötelezni? Évek óta együtt voltatok. Nem emlékszem, hogy egyszer is hallottam volna tőle ilyesmit.
– Tudod, Ő nem az a fajta. Ő spirituális lélek, kell neki a szabadság.
– Ja, persze! Ezt te sem gondolod komolyan. 40 éves elmúlt. Mellesleg meg attól, hogy valaki „spirituális lélek” vágyhat egy stabil, biztos kapcsolatra.
– Hát én azt hittem, a miénk ilyen volt. Már az egész életemet elterveztem vele… És tudod mi fáj a legjobban? Az, hogy ilyen alatomos, sunyi módon intézte. Ettől valahogy, ami előtte szép volt, az is beszennyeződött. Nem elszürkült, mint a régi emlékek, hanem valahogy mocskos lett.
– Nagyon sajnálom.
– Miért nem tudott tisztességesen véget vetni neki? Tisztességgesen befejezni?
– Miért tette volna? Neki ez volt a világon a legkényelmesebb. Még ha panaszkodott is, jó sora volt melletted. Gondoskodtál róla, szeretted, eltartottad évekig, amíg nem tudta, mit kezdjen magával. Persze, hogy nem akart lelépni.
– Hát nem ez lenne a párok dolga? Hogy akik szeretik egymást, azok segítsék, támogassák a másikat, ha kell akár anyagilag is, hogy mindig legyen kire támaszkodni és biztonságban érezhesd magad?
– De igen. Ez lenne. De kérdem én, akkor most hol van? Most, amikor padlóra tett megint, itt ülsz összetörve, a közös életetek romjain, most hol van a hősszerelmes? Nem látom, hogy feltépné az ajtót, hogy bocsánatodért esedezzen. Nem nagy szavakkal, hanem a cselekedetekkel kell kimutatni a szeretetünket. Mit érnek a szavak, amikor a nehéz időkben gyáván megfutamodunk? És ez még csak a kezdet…
– Azt hittem Ő más lesz. Azt hittem, Ő az igazi.
– Jaj, drágám, tudom. Én is azt hittem. Ha vígasztal, eddig ez volt a legnormálisabb közülük.
– Most mi a fenét csináljak? Egyedül vagyok, megint. Nincs erőm újra kezdeni. Nem akarok több béna, első randit, ciki helyzeteket. Nem akarom megint mindenkinek elmesélni, hogy szingli vagyok újra, mert ez sem jött be. Nem bírom.
– Ne is gondolj erre! Tudod min töprengj inkább? Hogy vajon mit akarhat üzenni neked az univerzum, hogy újra és újra ilyen helyzetek elé állít? Hogy folyton ilyen pasikkal hoz össze a sors? Mert, valaminek lenni kell a háttérben, ez nem lehet véletlen. Hiszen mindegyik csak egy közvetítő, és addig fognak jönni, míg meg nem fejted az üzenetet és meg nem találod magadban azt, aki minden áron másokat akar megmenteni. A mártírt, aki feláldozza a saját boldogságát, mert azt gondolja, attól jobban fogják szeretni, aki annyira fél a veszteségtől, hogy még akkor is ragaszkodik, amikor már nincs is mihez, és mindeközben elveszíti önmagát. Azt az erős, életvidám, imádnivaló nőt, aki volt, és aki újra lehetne, aki benne lakik, de nem mer szólni, hogy elég. Hát most legyen elég! Hallgasd meg!
Hagyj egy kis időt magadnak, és tudni fogod, hogyan tovább!
Photo by Enisa Abazaj from Burst
