Puha esti fények ölelik körbe a birtokot, a kabócák is lassan elhallgatnak, és a meleg is csendesül kicsit, egy kis szellő érkezik a szőlő felől, susognak a levelek, de ezek a finom hangok beleolvadnak a kertben felhangzó nagy nevetésekbe.
Egy nagy társasággal vacsorázik, Toszkána egyik csodálatos részén, egy kisvároshoz közeli villában. A villa gyönyörű, ezt el kell ismernie, és egy nagy kert, mit kert, birtok kellős közepén áll, és szőlőn kívül szinte csak erdő határolja. Elég sokan vannak, nagy a leendő menye családja, meg velük vannak a fiatalok barátai is, persze, Zsóka nem tudja úgysem, ki kicsoda, a fián kívül csak a menyasszonyt ismerte, vagyis látta legalább, a lány szüleit most mutatták be neki, kedvesen ölelgették meg, furcsa volt ez neki, sok, elszokott az érintéstől, az emberektől…
Zsókát idegesítette is minden, az emberek túlzott bizalmaskodása, a gesztusaik, a nagy, drámai mozdulatok, a hangos beszéd, meg hogy mit nevetnek ezek mindenen, mit vitatkoznak, micsoda népség….Szinte látta magát, amint a színes, vidám társaság közepén ül, mint valami nagy fekete varjú, fekete ruhájában, örömtelenül, rosszkedvűen, idegenen, kilóg közülük, rosszul érzi magát. Nagy hiba volt idejönni, a fia élete, csináljon, amit akar, miért nem lehetett valami tisztességes magyar lányt találni, nem szívlelte leendő menyét, utálta az egész családot, az országot, a nyelvet, az ételt, mindent. Keserűen rágta a kenyeret, csabatta, vagy minek hívják ezt, ízetlen, sótlan, és mi ez, amivel le van öntve, keserű ez is, olívaolaj, na, persze, ki eszik olajos kenyeret, ez is jellemző, mégha vajas lenne, vagy zsíros, de ez…és a bor is savanyú, de erős, hamar a fejébe szállt, szédülni kezdett, meleg volt, hangzavar, furcsa szagokat hozott a szél, nem értett senkit és semmit, csak hogy neki itt nincs helye.
Most is, odahajol hozzá a szakállas férfi, aki mellette ül, magyaráz valamit, nagy hanggal, hát felőle, egy szót sem ért, de valahogy mégis elszáll a dühe, inkább már nevetne, olyan szánalmasnak látja a helyzetet, és kénytelen ránézni, hogy rájöjjön, mit akarhat mondani, látja a csillogást a szemében, meg a ráncokat a szeme körül, a szeme szinte fekete, akárcsak a szempillája, te jó ég, hogy lehet egy férfinak ekkorra szempillája, ki van ez festve, vagy mi, persze nem, de attól még őrült ez, mitől ilyen lelkes, és mintha csöppet sem zavarná, hogy Zsóka nem válaszol, beszél helyette is, meg nevet, csettint, idegesíti nagyon, de nincs hova menekülni, hát beletörődve ülve marad, rosszkedve belesimul a zsongásba, észrevétlenül fásultság vesz rajta erőt.
Lassan besötétedik, az asztalnál a hangulat a tetőfokára hág, pedig az esküvő még hátravan, a mai csak valami ismerkedős-ráhangolódós este, ez is milyen hülye szokás, az ő idejében nem kellett ilyen, anélkül is összeházasodtak, az övék is Sándorral milyen egyszerű szertartás volt, még menyasszonyi ruhája se volt rendes, nem volt nekik semmijük, aztán mégis, 25 évig milyen boldogan éltek…
Később kisétál a kertbe, jólesik a friss levegő, nagyokat szív belőle, érzi, ahogy szó szerint kiszellőzik a feje, ez a furcsa bódulat kicsit tisztul, de még mindig nem tud gondolkozni, csak megy, a lábai mozognak csak, a gondolatok annyira kavarognak, hogy nem állnak össze egységessé, mert annyi minden történt, nem tudja feldolgozni, járni kell ilyenkor, mindegy, merre, csak menni.
Kisétál a birtok szélére, ahol a füvet felváltja az erdő, és a sűrű sötétségben kis fények villannak fel…mint amikor felvillan egy öngyújtó, á, nem, ez más, ezek a fények csak pillanatnyi lobbanások… és aztán egyre több fény villan fel, követik egymást, már követhetetlen, mennyi, mintha kis tündérek repkednének, valami meghatározhatatlan rend alapján, vagy rendszer nélkül, morzejeleket leadva, villódznak, lobbannak, varázslatos, nem evilági, és megható, és Zsóka csak áll, földbe gyökerezett lábbal, bódultan, megrészegülve a látványtól, sőt, sokkal inkább az érzéstől, mintha betévedt volna az elvarázsolt erdőbe, még mindig nem tud gondolkodni, mert az érzés mindent áthat, hogy Sándor…
Amikor egyszer, még nagyon régen Sándorral beszélgettek arról, viccelődve, milyen állatok lennének, ha nem emberek, ő azt mondta, macska, de Sándor azt, hogy szentjánosbogár. Egyszer látott eddig ilyet, szentjánosbogár rajzást, egy éjjel, pont amikor kiderült, hogy Péterrel terhes, és Sándor mondta is, na, tessék, ők a mi tiszteletünkre vannak itt, és magához húzta Zsókát…üzennek nekünk, suttogta a hajába, hogy minden rendben lesz, látod, morzéznak…ezen nevetni és sírni kellett, és az emlék most olyan erősen tör rá, hogy szinte hallja a beszélgetést, a nevetésüket, Sándor hangját, és elmosódnak a fények, Sándor már nagyon rég itt hagyta, a nevetését is magával vitte, és Zsókáét is, és a fiatalságát is, az időskorát, a jövőt és a jelent…és mindent, ami még hozzá kapcsolódott, a pacalpörköltet, a vidám autózásokat, a kirándulásokat, a horkolós éjszakákat, a fütyörészést, és mivel már Péter sem élt már otthon, maradt a csend, a behúzott függönyök, a sötét ruhák, a szekrényben a mozdulatlanság és a férje dohány és arcszesz illata a ruháiban…
Időnként, mintha valami meghitt találkozásra készülne, kinyitotta a szekrény ajtaját, és belefúrta a fejét a felakasztott ruhák közé, és beszívta az illatot, az egyetlent, ami még maradt belőle, ez maradt a legtovább, megdöbbentően élő volt még, mintha csak pár napja vetette volna le azokat, érdekes, hogy a tárgyak mások voltak, de az illat, a szag, az nem tárgy, megfoghatatlan, mintha az aurája lett volna ott, mintha még ott lélegzett volna ilyenkor a szobában, szinte érezte a jelenlétét… de nem sírt, soha, mert nem tudta soha elhinni, hogy vége, azt érezte valahogy, hogy a könnye kimosná őt a szívéből, hogy mint egy folyó, elindulna az áradat és vinné magával, sodorná, ami megmaradt…és amit lát mindig, amikor behunyja a szemét, szinte valóságosan, ahogy néz rá, mosolyog, és még a hangját is hallja, ha nagyon figyel… Jó volt neki így, magában, de nem is magában, mert még mindig Sándorral, végül is ő még a házban volt, vagyis mintha csak elugrott volna valamiért, Zsóka várta, hisz bármikor hazajöhet…
Ezért nem is örült igazán, hogy meghívta a fia az esküvőjére, kellett ennek is külföldi lányt szeretni, sőt, olaszt, bár mindegy is, külföldi, ide kellett utaznia, igen, hát Pétert imádta, még ha csak a messziségből is, mert Péter ritkán jött haza, mélytengeri kutatóként nem nagyon tehette meg gyakrabban, de valahogy mintha nem is akart volna hazajönni az apja halála óta, meg is mondta, hogy kényelmetlenül érzi magát a házban, össze is vesztek néha, mert rászólt az anyjára, hogy szedje már össze magát, lépjen tovább, igen, így mondta, hát őt aztán ne oktassa ki senki, ezt a fia se értheti, milyen elveszíteni valakit, akit ennyire szeretett, pláne mert tudta ő, igazán nem is vesztette még el, amíg az illat a szobában van, amíg a fagyasztott pacal a mélyhűtőben vár, valahogy nincs vége…
És most mégis ott kellett hagynia a házat, bűntudata van, és a szíve is ott maradt, nem, nem érzi itt jól magát.
Már szinte ragyog az erdő a kis lámpásoktól, szentjánosbogarak, mintha morzéznának megint, mosolyodna el, de a szája nem engedelmeskedik, sírásra görbül, szinte már fáj, annyira, és már nem is lát semmit, kilép medréből a fájdalom folyama, kontrollálhatatlanul, próbálna ellenállni, de nem tud, és aztán csak hagyja, hogy a zokogás az egész testét átjárja, minden kis porcikájából mintha kimosna valamit, mélyről, a legmélyebb rétegeiből…Sándor üzent, már tudja.
Másnap, az esküvő napján olyan könnyűnek érzi magát, amikor felébred. Nézegeti a ruháit, nincs kedve sötétet venni, fura, inkább valami virágosat szeretne, még jó, hogy valamiért bedobta a táskába azt a régi világos, mintás ruhát, kicsit lötyög rajta, de jó. És kifesti magát. Más arc néz vissza a tükörből. Nézi ezt az új asszonyt, rámosolyog. Amikor kilép a házból, meg is áll egy pillanatra, arcát a nap felé fordítja, behunyja a szemét, élvezi a napsugarakat. Az esküvőn sír megint, és rájön, milyen kedves arca van Elenának, mert így hívják a menyét, és örül a fia boldogságának…
A vacsorán ízlik minden, élvezi az ízeket, a bor finom, gyümölcsös, a paradicsom édes, és újra a tegnapi férfi ül mellette, hát ránevet.
Amikor pár hét múlva hazautazik, az első dolga, amikor belép a házba, hogy megcsókolja Sándor fényképét, ujjaival megsimogatja, elmosolyodik. Friss virágot tesz a vázába. Aztán kiszellőztet, csak állott porszag volt úgyis a lakásban, és mert Antonio szereti a napfényt, kitár minden ablakot.
Fotók: Tamara Bellis on Unsplash, toan phan on Unsplash, Márti
