Ahogy véget ér az iskola, a napközi, vagy a torna, Zsófi siet haza, otthon ledobja a táskát, nincs már házi feladat, egy elsősnek meg úgyis kevés, azt meg már megcsinálta a napköziben, semmi dolga, csak fut, ahogy tud, majdnem elcsúszik a csámpás papucsban, rohan a folyosóra, a régi polgári lakás hosszú, sötét és poros, recsegős parkettájú folyosójának közepén ott áll egy könyves szekrény, nem nagy, csak pár polca van, elhúzható üveggel… könyves szekrény van minden szobában úgyis, így Zsófi kikönyörögte, hogy ennek kipakolhassa a középső polcát, és Apu nem tudott neki ellenállni, Zsófi 6 és fél éve minden bájával csak állt előtte, könyörgő arccal nézve fel, még a kis kezét is összetette, hát nem lehetett neki nemet mondani…így lett babaszoba egy könyvespolcon, a szekrény kellős közepén, békésen megférve a  világirodalom remekeivel és krimikkel, egy mese megelevenedve, élet a betűk között…egy polc, berendezve, mini bútorokkal, mini családdal…a babaszoba lakói nyuszi, az anyuka, a mackó apuka, a gyerekek sünike és kisegér, Zsófi számára ők egy család, teljesen logikus módon, mert méretben összeillenek, szeretik egymást, más meg nem számít.
Zsófi a szabad délutánokat gyakran itt tölti, a polc előtt ülve, magában játszik, dehogy magában, együtt van a kis családjával, különféle kalandok esnek meg velük, de végül minden jól alakul, a kislány arca játék közben kigyúl, szomorkodik és nevet, és aggódik és izgul, ő se érti, mi történik, a játékaihoz ahogy leül, belecsöppen a történetbe, ő játszik velük, de talán mégsem játék ez, mert olyan igazinak érzi, a történet magától megy tovább, a kis figurák beszélnek, döntenek, Zsófi néha csak nézi az eseményeket.
Szülei mosolyognak, amikor elmennek mellette a folyosón, milyen édes, hát beszél az állatkákhoz, élénk a fantáziája, nincsenek is meglepve, van elég művész a rokonok között, festők meg zenészek, a keresztesi nagypapa is amatőr színész volt, mutatványos család ez, nem csoda, a vérében van…Zsófi jól tanul, már lassan olvasni is tud, szépen rajzol, és sok barátnője van, de iskola után ritkán tudnak találkozni, a belváros lerobbant, málló épületei között, a szűk utcákban nem lehet igazán jól játszani, a szüleik nem is engedik el őket csak úgy, kicsik még, így a délutánokra marad az olvasás és a rajzolás, de legfőképp a játék, a kisbarátokkal, a lakásban…

Zsófi fekszik az ágyban, és várja, hogy felkelhessen, mert a játékaira is izgalmas nap vár, hát gyereknap van, gondolkozik, milyen programra menjen a kis család…és aztán  valahogy visszaalszik mégis, és amikor felébred, Anyuka áll az ágya mellett, kezében tálca, jó reggelt, Zsófikám, jó gyereknapot, mondja mosolyogva, a tálcán pedig friss kalács remeg és habos kakaó gőzölög…Furcsa és vicces így az ágyban enni, szokatlan, hát persze, nem minden nap van gyereknap, de induljon a móka…
Vidámparkba mennek, na, nem az állatcsalád, hanem ő, Anyu és a bátyja, aki idősebb, morog is időnként, hogy ő már nagy ehhez, de végül ő is jól érzi magát… ilyenkor, egy évben egyszer, valahogy ez összekapcsolódik, gyereknap, vidámság, és jó is ez, mivel ritkán járnak, tényleg izgalmas, varázslatos…még úgy is, hogy sajnos Apu nem jött velük, mostanában sok dolga van, mondja…
Viszont a gyereknap az mindenkinek gyereknap, tömeg van, tülekedés, sorban állás, ezt nem szereti Zsófi, de valahogy ez is hozzátartozik az egész érzéshez, a hangulathoz, a vattacukor illata összekeveredik az  émelyítő tömegszaggal, nevetések, csilingelés, moraj, nevek és beszállás-vezényszavak röpködnek a levegőben, színek, kipirult arcok, és a felfokozottság kavalkádja kering Zsófi körül, majdnem szédül, de az élmény így teljes, hogy jó, amíg tart, és jó, amikor vége van és mennek már haza…
Annyira jól telik a nap, észre se veszik, és máris vége…esteledik, elfáradtak, tele a hasuk a fagyival, pereccel, lángossal.
Ülnek a trolin, mennek hazafelé, tikkadtan, de boldogan bambul ki a kislány a troli ablakán. Jó kis nap volt : )

Aztán hazaérnek, és ahogy belépnek a szobába, egy nagy doboz várja Zsófit…becsomagolva, masni rajta…ajándék, gyereknapra. Egy papírdoboz…valaha banános doboz lehetett, de most egy doboznyi álom, kiderül, ez egy babaház…felülről nyitott, de belül szobák vannak, papírfallal elválasztva…kinyitható ajtókkal, ablakokkal, és az ablakokon igazi mini függönnyel, amit el lehet húzni…és a fal kitapétázva…a fürdő mintha csempézne lenne, valami fényes kockás anyaggal van borítva, és van mini mosdókagyló, fürdőkád és még WC is : ) ez különösen tetszik a kislánynak, kuncog egyet… és pici konyha, és hálószoba, ahol már csak az ágyneműt kell felhúzni…
A kis lakáskát Apu, Anyu és Misi csinálta, szeretettel, a kis szöszke fejecskére gondolva, ahogy közel hajol a pici játékokhoz…mindezt a meglévő bútorok és természetesen az állatcsalád méretében…
Hát persze, mindenki tudja, hogy Zsófinak csak ők léteznek, egy másik világban, egy másik család, egy fröccsöntött műanyag maci, egy kicsi plüss nyuszi, egy picike fa süni és egy filc egérke…egy család, ahol mindenki más egy kicsit, de mégis egy család, család, ahol nincs veszekedés, kiabálás, ahol senki se bánt senkit, ahol szeretetben telik a vacsora, ahol mindig van mit enni, mert a műanyag zöldségek és gyümölcsök soha nem fogynak el, ahol énekelnek és jóéjt puszi van elalvás előtt és megölelik egymást a kis figurák…élet van bennük, ahogy a babaházban is. És mintha valahogy mindenki beleadta volna a maga titkos vágyát, abba a fel négyzetméterbe, és a szeretetét, a kis lakás felett ahogy összenéznek, mindenki arca ragyog, egy pillanatig béke van, itthon és otthon is, és Zsófi szíve elszorul, annyira szeretné, ha a kint bent lenne és a bent kint, megnőne a babaház, túlnőne a doboz falain …nem tudja ezt így megfogalmazni, kicsi még, ezt csak érzi, de talán nem csak ő, mert amikor kicsit később aludni megy, Anyu odaül  Zsófi ágyára, betakargatja, megsimogatja, az arcocskáján kis történetet rajzol és a kedvenc dalait énekli…és a kislány büszke, az ő anyukája nem csak a legszebb, hanem a legszebb hangú anyuka is, Anyu, te miért nem vagy énekesnő, kérdezi tőle, de Anyu csak nevet, hát akkor ki ápolná a betegeket, ezen a kislány elgondolkozik, kicsit talán irigyli is a betegeit, aztán már nem beszélnek, csak az altatódalok bársonyossága nehezedik puhán rájuk, hallgatja, ahogy anya énekel, finom kéz simítja ki a pici aggódó-ráncokat a kislányarcról, és amikor Apu is bejön a szobába, az már a teljesség, ilyenkor már nem gondol Zsófi a kisállat-családra sem, csak boldog, olyan boldog, hogy majdnem sír, jó, hogy be van hunyva a szeme, és még jobban besüllyed a takaróba, ne lássák, hogy sír, mint egy kisbaba, ő már nem dedós, hiába mondja néha csúfolódva a bátyja, most csak azt érzi, hogy hát mégiscsak van ilyen boldogság, nem csak a kis egérkének meg a süninek…melegség járja át kis testét, meleg van a takaró alatt, de a meleg most belülről árad, ki, és még a lehunyt szeme alól is látja, hogy Apu megsimogatja Anyu kezét, és Anyu hosszú idő óta először, nem húzza el…


Photo by Max Vakhtbovych from Pexels