Ütemes hullámzás mossa a partot. Szó szót követ, és mi gurulunk a nevetéstől, majdnem be a lábunknál elterülő Azúrba. Nem tudjuk visszafogni, nem érdekel, hogy ki néz Bennünket és mit gondol, meg hogy ennyi idősen nem való így nevetni. Jól esik, gurulunk le a nyugágyról, mint ahogy anno ki a padból az osztályban. Nevetni korlátlan, kortalan és ragadós, már az egész part velünk nevet.


Nagy nehezen felérünk a tetőre az utolsó pillanatban, alattunk a végtelen Athén, benne vagyunk a történelemben. Több ezer éves kövek, élnek, lüktetnek, mesélnek. Naplemente. Ezerszínű narancsra vált a díszlet, tiszta giccs az egész. Nem szólunk, mert ehhez nincs mit hozzátenni, mindenki óvja, vigyázza nehogy megtörje a pillanatot.


Átértünk a túlpartra, a lakatlan szigetre. Kicsit mint a hajótörött hősök, úgy érezzük magunkat, hogy sikeresen megküzdöttünk a sodrással, nem vitt el a víz, ráadásul ezt nekünk tilos, a szabály az szabály… és arra van, hogy áthágjuk. Így végre most miénk ez az egész sziget, azt csinálhatunk, amit csak akarunk. Leheveredünk a homokparton, nézzük szemben a zöld-piros sátrak csúcsait, nem halljuk már a tábor hangjait, jó így kicsit távol, szabadon. Ebben a csendben kimondódnak és meghallatnak a titkok.


Már a hatodik teát rendeljük, sétálni indultunk a városban, de az első vendéglátóhelyig jutottunk. Nem érzékeljük az időt, csak akkor, amikor szólnak, hogy zárnak. Csak ömlenek belőlünk a szavak, a szavak, meg a könnyek, a könnyek.


Terítünk, izgulunk, vendégségbe jönnek Ők a saját házukba, ahol nyaralunk. Hogy fogunk vajon szót érteni? Evés után minden könnyebb, próbálunk ráérezni a nyelvükre, és csoda, de működik. Beszélgetünk, nevetünk, bólogatunk, sopánkodunk, nem tudjuk hogy, hogy de közös szándékkal áttörtük a nyelvek falait, a megértés áldása itt van velünk. Később este már magunkban a fülbesugdosós játékot játsszuk a gyerekekkel és jót mulatunk, ahogy mire körbeérnek az ismert szavak, a megértés nemértéssé válik.


Ezen az úton úgy vagyunk együtt, hogy külön vagyunk. Együtt, de külön ülünk a buszon. Együtt, de külön kelünk át a komppal, megyünk be az apátságokba, megyünk fel a híres hidakra, a múzeumokba és a terekre, aztán együtt-együtt eszegetjük a külföldízű kekszet, ahogy nézegetjük a fotókat.


Leszállok a repülőről, a lányok már várnak. Kész tények elé vagyok állítva, diszkóba megyünk, pont. Jóóó, túllendülök az ellenérzésemen, a korlátaimon, és felülkerekedik a kíváncsiság. Minden elképzelésünket, minden szinten felülmúló diszkóvilágba csöppenünk, és felfekszünk lebegni a buborék-ritmus-csillogás marbeillai hullámaira.


Jön a vihar, nézzük a szakadék széléről, ahogy megállíthatatlanul jön, és elsöpör mindent, de mindent. Minket is próbál, de mi erősek vagyunk és fiatalok. Szembe akarunk vele nézni, el vagyunk szánva, hogy összemérjük vele az erőnket.

Fázunk. Nagyon fázunk, nem sikerült a legjobb helyre az iskolai szállásfoglalás. Lemegyünk a szálloda konyhájára meleg vízért. Elzavarnak, de nem tudunk menni, mert akkora a kosz, hogy ottragadunk a padlón. Szerzünk azért egy kancsót, és életveszélyes eszközökkel és módon főzünk magunknak a folyosón teát. Összebújunk, mint a kivert kutyakölykök és eltartott kisujjal teázunk, ebben a szürreálisan szocreál cseh tákolmányban.


Kilépünk a hajóból a partra, mintha egy varázsvilágba csöppentünk volna, minden csupa szikla, ciprus és tenger. Semmihez sem hasonlítható hangot ad a bőröndök kereke, ahogy húzzuk a köveken. Egy repülő és két hajó repített ide ebbe a paradicsomba. Nem földi, ami itt van, egyetlen bekötésünk a távoli valóságba a párkereső cset, egyikünk csetel elvileg, de mind belekerülünk.

Ott lóg a Narancs bent a kertben a belvárosban. Nem érjük el a több százéves kovácsoltvas kerítésen át. Az első igazi, nembolti narancs, amivel találkozunk. Hívogató, nem tudunk neki ellenállni. Hatalmas, gyönyörű a kert és hatalmas a pompa. A palotát nem is látjuk innen, de tudjuk, hogy ott van és biztosan gyönyörű az is. Bemászunk. Sietni kell, de ahogy megérintjük a gyümölcsöt, megérinti lelkünket az ittlakók élete, belefeledkezünk. Lopunk egy pillanatot az életükből és egy savanyú narancsot. Hamar rájövünk, hogy valószínűleg nem májusban van Rómában a narancsszüret.

Utolsó nap lemegyünk a Dunához. Végig itt volt, de egyszer sem jöttünk le a partra, más dolgunk volt. Ahogy folyik a víz előttünk, úgy folynak ki belőlünk a hét emlékfoszlányai. Tele vagyunk élményekkel, tele zenékkel, ahogy az orrunk, szemünk, hajunk tele van porral. Búcsúzunk. Jó, hogy már utolsó nap, hazavágyunk.


Fogjuk a fejünket és sorsot húzunk, hogy ki megy most fel csendet tenni, szemöldököt ráncolni, szigorkodni. Ez komoly felelősség semmiképpen sem szabad elröhögni, majd csak itt lent együtt lehet. Ideje, hogy aludjanak. Ez a MI nyaralásunk! A MI utolsó nyaralós esténk! Ők még ráérnek, nekik még csak most kezdődik a közös 30 év.

Photo by Pavel Danilyuk from Pexels