Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra az Igazi, a Sütemények süteménye még mindig az, amit az én nagymamám sütött.
Nagymamám az az igazi, béke-és mesebeli nagymama volt. Már a neve is csodálatos: Lilimama…
A valahai szép, sudár fiatalasszony idős korában még mindig gyönyörű volt, szinte ránctalan arcú, fehér hajú, ápolt, tiszta, illatos, törékeny. Pedig erős volt ő, sok mindent túlélt, háborút, két gyermeke elvesztését, szelíden tűrte lobbanékony férje dühkitöréseit, tudva, minden vihar elül egyszer, újra béke lesz, szeretet.
Otthonukat békeillat járta át, valami tisztaság – süteményillattal keveredve. Panellakásban laktak Papával az utolsó éveikben, de mégsem éreztük soha a panelek állott, dohos, szokásos szagát, olyan volt hozzájuk belépni, mintha egy mézeskalácsházba érkeztünk volna meg…mindenütt Lilimama keze nyoma…hímzett terítők, csipketakarók, aprólékos kézimunka, festett anyagok, minden szép, ízléses, tiszta, takaros. Lilimama fogalom volt, mindenki szerette, mert mindenkinek adott, boldogságot sugárzott maga körül, jó és derűs volt, egyszerűen jó volt a környezetében lenni.
És Lilimama mindig sütött-főzött valamit a picike konyhában, csoda dolgok kerültek ki a keze alól. Mindenből tudott valami isteni finomat készíteni, a levese utolérhetetlen volt, és azóta sem ettem olyan főzelékeket, csirkepörköltet, rántott husit, francia salátát, mint amilyeneket ő csinált.
De a sütik…- felsorolni is nehéz, mert annyiféle volt, de pl. a hamismézes, az almás szelet, a zserbó, a kókuszkocka, a szilvalekváros gombóc és a beigli – azok voltak a legfelejthetetlenebbek…
Dolgos, eres kezével szeretetet gyúrt a süteményekbe, vidámsággal ízesítette, és bár egy csipetnyi szomorúság is került mindig a masszába, de az öröm volt mégis a legfontosabb összetevő, ahogy belekeverte a derűt is, és a reményt, a bátorítást, az öleléseket és a nevetéseket, és összedolgozta, hogy mindent átjárjon a melegség, a sütés erőt adott a tésztának, és aztán rásimította a kész piskótára a vajas krémet, és a csokit, mint boldogság rétegeket, és amikor megkóstoltuk, éreztük, hogy minden benne van, amit ő csak adni tud, ő így szeretett és becézett minket, simogatott a süteménye, megvigasztalt, és biztonságot adott, és a hitet, hogy minden rendben van.
Keresem azóta is az ő ízeit, énnekem igazán sose sikerült megalkotni, visszahozni az esszenciáját, de néha, ennek az esszenciának egy-egy összetevőjét megérzem valamilyen ízben, ahogy a falat szétomlik a számban, elég egy pillanat és eltűnik körülöttem a világ, szétárad az ízzel együtt a gyerekkorom is a sejtjeimben, visszarepülök az időben, ott ülök a kis konyhában, ketyeg az óra a falon, hintázok a kisszéken, Lilimama rám mosolyog, vaníliás porcukrot szór a süti habos tetejére, mindketten tudjuk, hogy a mosoly, a porcukor és a süti is azt jelenti, egyél még, csillagom, hát neked sütöttem, hogy boldog légy, és igen, már akkor is éreztem, de csak később vált bizonyossá bennem, hogy mindazt a szomorúságot és nehézséget, ami engem akkoriban ért, a Mama ellensúlyozta, ő volt a menedék, a megnyugvás, a feltétel nélküli szeretet, a megtartó erő, példakép, hogy van tovább…gondjaimat vanília-illatú kezével elsimító, keserű napjaimat megédesítő…és süteményeivel és minden főztjével észrevétlenül átadta nekem azt a bölcsességet is, hogy nem lehet – és hogy nem is kell – mindig mindent kimondani.
