ráadásul már nem is leszek fiatalabb

40 éves szülinapomon kicsit furán érzem magam… Szuper családom van, boldog vagyok… De mégis hiányzik valami… Mintha nem találnám magamat, bizonytalan vagyok, hogyan tovább… Megváltozott a testem is, hiába rohangálok 3 gyermek után, mégis pluszkilókkal küzdök, nehézkes vagyok, mindig fáradt, és belegondolok, hogy ráadásul már nem is leszek fiatalabb…
Egy ideje jógázom, ami életmentő, és szépen mindent át is alakít… Lassan elindul a változás, de még mindig azt érzem, valahol elakadtam… Hát, el is, kiderül, a terhességek miatt hasi sérvem lett, műteni kell… Egy darabig nem jógázhatok, ami nagyon megvisel, mert épp jógaoktatói vizsgát tettem…

sebaj, újratervezés

De sebaj, újratervezés… Mert ászanázni ugyan nem lehet, de meditálni igen, és sérvkötővel meg pár hónap után már legalább futhatok… Így hát futok… Először 200 m kocogás… Aztán szépen egyre több, és egyre jobban esik… Erdő mellett lakunk, így van, hogy ott futok, de néha csak az utcán… Gyerekek sokszor velem, biciklin, rolleren, jó kalandos, muszáj bírni, már háromfelé futok… Kell a szufla… Örökmozgó gyerekeimet később inkább rendes edzésre viszem, atletizál mindenki. A nagylányom őstehetség, hamarosan ifi és junior országos bajnok lesz… Nagyon büszke vagyok rá… A versenyeken szurkolunk, izgulunk, az edzések alatt meg én is szerényen kocogok az amatőröknek hagyott pályán… Aztán egyszer elhatározom, megpróbálom a félmaratont… És sikerül, megcsináltam, boldog vagyok! Na, akkor jó lenne gyorsulni, vagy ráhajtani a maratonra, de ahhoz állítólag edző kell…

férjem van meg 3 gyerekem, nem ismerkedem

Így edzőt keresek. Egy barátnőm ajánl egy “jófej futó srácot”, aki – mint kiderül – az országos maratoni bajnok. Én naivan megkeresem, nem edzene-e. Nagyon kedves, de mivel nem edző, inkább ajánlja a Margitszigeti AC-t. Ide lelkesen járok egy ideig, szuper a csapat, és az edző, Zsuzsi is, de sajnos csak egy párszor tudok menni, mert a család mellett nem fér bele a heti kétszeri esti edzés. Így hát futok tovább magamban. 
Egy nap futás közben elém toppan egy férfi… Mondja, hogy edzene engem, és van-e kedvem versenyezni, ha még nem vagyok leigazolva… Jót mulatnék, de inkább lepattintom: jó duma, de férjem van meg 3 gyerekem, nem ismerkedem… Nem, nem, ő tényleg edző, és hogy milyen gyorsan futok, versenyeznem kellene… De mégis, ne vicceljen, hiszen ekkor már 42 éves vagyok, és nincs is sportmúltam… Nem baj, hosszútávfutásban még lehet esélyem… Hát, nem szoktam ilyet, de hagyom magam meggyőzni… És belevágok a nagy kalandba : )
És kiderül, hogy János valójában az ország egyik legjobb edzője… Leigazol, és bekerülök egy fantasztikus csapatba, a legjobbakkal edzek, bajnokok és olimpikonok társaságában… Merthogy az először megismert maratonista – akkor már olimpikon – Gábor is nála edz… Igazi megtiszteltetés János szárnyai alatt ezekkel a tehetséges fiatalokkal futni, inspiráló és még mindig hihetetlen. 🙂 Hajtom is magamat, élvezem a kihívást, meg úgy, az egészet. Vicces is a helyzet, sokszor a lányom korosztályával edzeni… A környezetem is értetlenül áll, mégis mit akarok, de nem zavar…

elmegyek a határaimig

Fantasztikus hónapok következnek… Brutál edzések, sikerélményekkel, kudarcokkal és lemondásokkal… Elmegyek a határaimig, és azon is túl… Motivált és lelkes vagyok, de ez akkor is túl sok, gyerekek, háztartás, munka mellett… Mert azt hiszem, bírom, és egy ideig megy is minden, elég hamar jönnek a 3.30-as ezrek, de így aztán jönnek a sérülések is, a testem fellázad. Szinte minden futósérülést kipipálok: sarkantyú, gerincsérv, ülőideg-gyulladás, fáradásos törés…
Megérte? Amit szerettem volna elérni, nem sikerült, bár két sérülés között pár versenyen mégis indulok, néha dobogóra is állok, a korosztályomban országos bajnok leszek, és nagy versenyeken is mindig az elején érek be… Nekem ez is elég, bár tudjuk – és az edzőm morog is – hogy többre lennék képes… De én hálás vagyok ezekért az eredményekért is, és örülök, mert tudom, milyen nagy utat jártam be…

jó kis leckét kaptam

Miközben talán jobb futóvá váltam… És jobb jógaoktatóvá is… Sokat fejlődtem, mert a tapasztalatokon keresztül lehet csak igazán fejlődni… És a sérülések a legnagyobb tanítóim lettek… Jó kis leckét kaptam alázatról és türelemről, arról, hogy mennyire fontos figyelni a test jelzéseire, és a határokról, amiket érdemes tiszteletben tartani… És arra is rájöttem,  hogy mekkora akaraterőm, belső erőm van, ami segít abban, hogy mindig felálljak és menjek tovább… De megtanultam azt is, hogy néha pont nem ez a lényeg, hanem az elengedés… Mert ahhoz még nagyobb erő kell… És megértettem, hogy a jóga első alapszabálya, az “ahimsza”, azaz a “nem ártás,” valójában ott kezdődik, hogy magamnak sem ártok – például azzal, hogy kizsigerelem magam. 
Ez az időszak egy alapos önismereti út is volt. Azóta már jobban odafigyelek magamra, megtapasztalom és élvezem a mozgás közben létrejövő meditációt, a tudatosságot a futásban, bemelegítésben, nyújtásban… Más lett a kapcsolatom a testemmel, már jobban értem, mi történik bennem és miért… Egyáltalában, most jól vagyok, és azt érzem, a helyemen. : )
És lassan eljutottam oda az elmúlt 4 kalandos év után, hogy megint elgondolkozzak, hogyan tovább… Most már a futással… Vajon még mindig ez-e az én utam? Hiszen közben már más irányba fordultam, sok új lehetőséggel… Kell-e verseny, vagy elég csak az örömfutás?

a soha nem látott nagypapám fényképe

És épp, ahogy mondanám az edzőmnek, hogy szeretném abbahagyni, furcsa véletlenek folytán kiderül, hogy rég halott apai nagypapám, akit sajnos nem is ismertem soha, és nem is nagyon beszéltünk róla gyerekkoromban (mivel édesapám is korán meghalt), szóval hogy ő csaknem 100 évvel ezelőtt pont ugyanennek az egyesületnek a versenyzője volt, aminek most én… Hogy többszörös bajnok volt, az egyik legjobb maratoni futó nemcsak az országban, hanem világszinten is… És a régi egyesületi évkönyv megsárgult lapjain ott a soha nem látott nagypapám fényképe…
A családi minták, a múlt, az őseim története és a transzgenerációs hatások egy ideje már nagyon foglalkoztatnak, így ez a felismerés különösen szíven ütött… És nagyon meghatott és boldog vagyok, úgy érzem, talán ez is egy válasz, vagy üzenet… Összeállnak dolgok, már könnyen rájövök, hogy honnan ered a futás szeretete – hát hiszen a véremben van : ) – és jó érezni, hogy része vagyok valami nagyobb egésznek… De anélkül, hogy ebbe belemagyaráznék bármit is, inkább csak megyek és felveszem ma is a futócipőmet, és csak futok, futok tovább, és tudom, bármilyen messzire is visz az utam, körbeér és végül mindig magamhoz jutok vissza… És a válaszok ott vannak, bennem. 

A cikk eredetileg a https://futasrolnoknek.hu/ oldalon jelent meg.

Kiemelt kép: Photo by Ricardo Gomez Angel on Unsplash