Dübörög a fejem felett a plafon, ahogy ülök a ház egyetlen jelenleg használható pontján Karácsony előtt 5 nappal.

A kiscicák ijedten néznek rám; amióta volt a kislányom születésnapi zsúrja, nem szeretik a vendégeket. Úgy látom, percek kérdése és könyörögni fognak, hogy inkább hívjak nyolc nyolcévest a legrosszabb fajtából, mint egy kőművest a legjobb fajtából.


Ahogy hullanak a faltömbök, beleremeg az egész ház. Miközben szeretettel gondolok így ismeretlenül is arra a másik kőművesre, akinek köszönhetem az otthonomat (hátha ettől erősebbé válik a mennyezet), próbálok megnyugtató jelenlétet sugározni, ebben már profi vagyok.
Magyarázom a cicamama-szemeimmel, hogy minden rendben, minden csoda három napig tart… ez most itt mondjuk négyig fog.


Nem nevetnek a viccemen, de némileg megnyugszanak és felfedezőútra indulnak a feltekert perzsaszőnyeg belsejében. Ebben profi vagyok, ahogy a kisfiam mondaná “pro”, hogy kibillent lelkiállapotoknak megtartsam a teret, vannak, akik ugye hazudnak reggel-délben-este, vagy ki tudja, én pedig tartom a teret.


Úgy hallom, jól haladunk, örömmel nyugtázom, hogy ez a fal már biztosan nem éli meg az idei Karácsonyt, elengedésben is pro vagyok, zene füleimnek, ahogy átadja a helyét a régi az újnak. Kiscicáknál kezd elszakadni újra a cérna, stresszlevezetőnek nekifutásból ugratnak fel a fotel hátoldalára a perzsáról, és onnan körömmel még feljebb. Minek tartunk egy fél erdőnyi fát a kertben?! De nem akarnak kimenni. Az év legsötétebb napjaiban még a kutya sem kívánkozik kifelé. Megértem.


Várjuk szépen együtt bent, hogy Megváltson Bennünket a Sötétségtől a Fény. “Erre Te meg kőművest hívsz! Teljesen beporosodik a bundánk, a tappancsaink, nesze neked Fényesedés!” – néznek rám a szemrehányó karamellaszemek.


Itt feladom az érvelést, meg sem kísérlem megmagyarázni, múltkor sem sikerült egészen egy kedves ügyfelemnek, hogy van úgy, hogy kicsit be kell porosodni, hogy utána tisztábbá válhassunk, mint annak előtte, hogy van úgy, hogy kicsit ki kell próbálni a nem igaz utat, hogy utána képesek legyünk felismerni, a valódi nekünk teremtettet…


Megyek, inkább sütök egy karácsonyi kalácsot, ha már kosz van, legalább jó illat legyen. No meg szeretet! – mondom én. No meg vaj! – mondják a kiscicák.