Érdekes, ahogyan a gyász formálódik bennem, mintha teste lenne. Néha hízik, dagad, egyre súlyosabbá válik, máskor fogy, egyre könnyebb, levegősebb lesz. Nőként pontosan értem ezt a ciklikusságot, hiszen a „hold vagyok”, az örök változó, de az érzelmeim, az érzéseim állandó hullámvasútján élni, nagyon nem egyszerű.
Mi az, ami segítene? Nem is tudom. Talán, ha el tudnék távolodni, de mitől? Saját magamtól? A saját érzéseimtől? Reménytelen. Végül úgyis visszatérnek. Inkább nem zárom el, mert félek, akkor megdagad, meghízik még jobban, aztán egyszer csak eláraszt, és jön majd velem szembe, mint az árvíz, és elsodor, lenyom a víz alá, aztán fuldoklom újra, mint az elején.
Nem, nem zárom el, inkább engedem, had jöjjön, ha jönni akar. Szinte várom, teret engedek neki, és sírok, ha jól esik, dühöngök, veszekszem, haragszom mindenre és mindenkire, aki szent, majd megnyugszom, elcsendesedek újra. Gyertyát gyújtok, megölelem azokat, akik itt vannak velem, és már mosolygok megint.
Nem teszek úgy, mintha nem történt volna semmi. Igenis történt és elfogadom, hogy ez is én vagyok. A szomorúság, a fájdalom, a veszteség is bennem él, hát elfogadom azt is, ha ma éppen nem a fényes, teli- hanem az „eltűnő-, a fogyatkozó hold” vagyok. Számomra így egész az egész… erre tanított a veszteség.
