Linka négygyermekes édesanya, aki miután gyermekei már nagyobbak lettek, az anyaságról és a gyerekekről szerzett rengeteg tapasztalatával most más édesanyákat támogat az anyaságuk útján. Egy nő helyzetéről, a sorsában hordozott növekedésről, újjászületésről, folytonos tanulásról beszélgettünk.

Négy gyermek édesanyjaként neked mit jelent ma nőnek lenni?

A szóban – nő – máris benne van, hogy annak, aki női testbe született, folyamatosan növekednie kell. Nem könnyű ez a vállalás. Egy ember onnantól fogva hogy nő, arra hivatott, hogy ezt az alakulást, és a vele járó növekedést, szülést, születést, napról napra az élete minden területén aktívan élje, így tanítsa. Mintha nem tehetnénk mást, minthogy a környezet és önmagunk tükrében újra és újra megszületünk. Szép újjászületési élmény egy életen át.

Egy-egy megújulásra azonban sokszor csak utólag látunk rá – amíg benne vagyunk a folyamatban, nem feltétlen. Gyakran csak később értjük meg, hogy “ja, ez ott egy új szakasz kezdete volt!”, “ja, onnantól fogva én mintha másként reagálnék helyzetekre”, vagy “ó, én ott lettem először figyelmes valamire, amire korábban sohase voltam”. Ezek a szülések, születések ettől fogva belénk vannak plántálva, csak élnünk kell őket. Ez nem mindig könnyű, mert van benne fent és van benne lent. A változás egy állandó dolog. A szülés és a születés adottság itt a földön. Én ezt élem.

Miben különböznek ilyen szempontból a férfi teremtések, vagy a férfiak újjászületései?

Az ő újjászületésükről nem sokat tudok nőként. Azért sem, mert sokszor nem annyira látványos, mint a miénk. Ugyan egy velünk élő férfi folyamataira jobban rálátunk, de az idegen férfiaknál nagyon ritkán van lehetőség arra, hogy nyomon követhessük, vagy észrevehessük a változást. Mintha a férfiaknak az lenne  fontos, ami az állandóság, a stabilitás, a kitartás, az egyközpontúság. Mintha amivel megszülettek volna, azt próbálnák megtartani, ha jó, ha rossz. Más a cél ebből a szempontból. A nőnek a változás, a férfinak pedig az állandó.

Szerinted ez a két nagyon ellentétes minőség hogyan tud harmóniába kerülni egymással?

Egy párkapcsolatban szerintem a férfinak azért fontos a női társ, mert egy olyan szerető tükörben vagy ölelő karban tud szembesülni a világ állandóan változó minőségével, ami még számára bírható, vagy viselhető. Ezeken keresztül meg tudja engedi magának azt a mértékű változást, amiben még az ő állandósága megmutatkozhat. A nőnek pedig, a férfi állandósága referenciapont az ő állandó változásaihoz.

Vannak-e szerinted előre kódolt növekedési helyzetek a nők életében?

Nem biztos, hogy így hívják, de én hiszek a sorsban, és abban, hogy mielőtt az ember ide leszületik, egy nagyon pontos forgatókönyvet készít arról, hogy milyen cél érdekében, milyen állomásokon akar végighaladni, aminek egyetlen iránymutatója a saját lelki fejlődése.

Ebből a szempontból azt gondolom, hogy abszolút vannak.

Milyen az, amikor egy nő rosszul éli meg a növekedést? Hogyan történhet meg, hogy rosszul éli meg, ha a változás, az újjászületés ennyire sajátja?

A különböző minőségek megtapasztalása nem mindig könnyű. Azt, hogy egy nő (és ez a férfiakra is igaz) milyen lelki folyamatokon menjen át, azt a mai világ erősen beszabályozza. A média, az irányadó trendek, a divat, a reklám, ez az egész mesterséges környezet olyan sztenderdeket ad, aminek óhatatlanul meg akarunk felelni, hiába adna a belső fejlődésünk egy másik irányt.

Szerinted a külső társadalmi nyomás nem engedi ezeknek a folyamatoknak a könnyedebb, örömtelibb megélését?

Igen, látok ebben egy nagy szeletet.

A másik, hogy a fejlődés iránya nem mindig arra emel, amerre én azt gondolom, hogy emelnie kellene. Ameddig nem vagyok egy következő szinten, addig ahol vagyok onnan nézve, az nem biztos, hogy kívánatos, amerre a fejlődés lök. Amikor már odajutok, akkor majd látom, hogy ez hogyan része minden másnak, és rájöhetek, hogy valahol ezt már vágytam tehát visszanézve már pontosan értem, hogy arra miért volt szükség, és miért volt jó, de ott előtte lehet, hogy ezt még nagyon rosszul élem meg. 

Az ismeretlentől való félelem is közrejátszik?

Amikor az ember benne van egy dologban, akkor azt 100%-osan próbálja élni. Ez azzal jár, hogy ő 100%-osan a dolgon belül és annak a minőségeivel rezeg. Innen kilépni és egy másikat megvalósítani ellentmondásos. A mostanit úgy kell elengednem, hogy már találtam benne jó pontokat, már önazonossá vált és lehet, hogy sok örömmel tölt el. Sokkal kényelmesebb a nagy nehezen megszerzett örömöket tartani, és újra és újra megpróbálni megidézni, akkor is, ha már kopogtat az új. 

Megütött az a kifejezésed, hogy nehezen megszerzett örömök. Mit értesz ez alatt? Miért ilyen nehéz megszerezni az örömöket?

Ha úgy tekintek az épp aktuális dolgaimra, mint a végső célra, akkor innentől fogva egy börtönre zárom magam. Apró örömöket sem engedhetek el, a remélt nagyobbért, mert mi lesz, ha nem lesz jobb? Ez egy kreált helyzet, ami sokszor körbe ér. Nem változtatok, mert már megszoktam, és nem bízok a lehetséges jobban, magamat kevésre tartom méltónak. Ismerős? Ha egy körön belül keresek üdvösséget, limitálom a lehetőségeket és bekorlátozom magam. E komfortzóna miatt nehéz, de amúgy nagyon könnyű lenne örömre szert tenni, ha az ember megtanulja könnyedebben venni mindazt, ami szembe jön még akkor is, ha épp nagyon meredeknek tűnik a történet abban a pillanatban.

Eszembe jut erről egy korábbi beszélgetés, amiben pont az anyukákból elveszett játékosságot kerestük, és ott arra jutottunk, hogy a pillanat megéléséhez kell egyfajta kíváncsiság. Érdekes, hogy olyan, mintha ennek az ellenkezőjéhez, az újba való továbblépéshez is ugyanilyen kíváncsiságra lenne szükséges. Ha valamire kíváncsi vagyok, akkor az izgalmas, az motivál, az nyit, úgy könnyebben hagyom magam vezetni az élet által.

Én most nagyrészt családoknál dolgozom, és nagyon érdekes megtapasztalni azt kívülről, amit 20 évig otthon csináltam. Ha valakinek először van gyereke, akkor külső dolgokra hagyatkozik. Sokszor olyan mintáknak akar megfelelni, amik nem az ő belső valóságát tükrözik. Innentől ez soha nem lesz jóleső és harmonikus.

És nem is biztos, hogy ezek működő minták ráadásul.

Hát annak, aki kitalálta, valószínűleg működött egyszer, de kizárólag neki. Én nem hiszek abban, hogy lennének olyan dolgok, amik mindenki számára igazak. Nagyon fontosnak tartom, hogy a saját szűrőnkön keresztül olvassunk, hallgassunk és egyúttal maradjunk nyitottak. Ha egy természetes elfogadással tudnánk jelen lenni a kapcsolatainkban magunkkal és másokkal is, akkor sokkal kevésbé lenne fájdalmas a változás. 

Anyaként talán sok helyzetben ezért nincs már ott a kíváncsiság, (csak a fél-elem van), mert az jut az anyukák eszébe, hogy mit mondott erről a szomszéd néni, meg ezt és ezt hallottam, és már nem tudnak nyitottak, rugalmasak, kíváncsiak lenni egy-egy helyzetre – akár a saját gyermekük esetében sem -, csak a külső, látott mintákhoz fognak továbbra is igazodni a belső, saját és valódi érzéseik helyett. Ha például a kislányunk számunkra elképesztően rusnya ruhákért rajong, lehetne, hogy ne lehordjuk, hanem megdicsérjük a választás bátorságáért és tudjunk büszkék lenni a belőle felbukkanó erő miatt, akkor tettünk egy lépést a Boldogságáért, s példát adtunk rugalmasság, kíváncsiság és nyitottság “leckéből”…

Az emberek életében a növekedéssel olykor együtt jár a teljes lecsupaszodás. Mit gondolsz a nulláról újrakezdésről?

Én azt gondolom, nincs olyan, hogy nulláról újrakezdés. Csak újrakezdés van és ez állandó. Minden, valamit követ. A mostani alapja a következőnek. Amikor például megnézem a ruhásszekrényemet, valójában olyan dolgokkal van tele, amik valamikor fontosak voltak, engem jelentettek. Ha ma már nem rám valók, nem engem szolgálnak, és én azokat kiveszem, akkor nem a nulláról kezdem, hanem tovább léptem egy szinttel. Lehetnek olyan dolgok, amikről lemondunk, de pont azért, hogy valami újnak adjunk helyet.

Egy fa is, ahogy különböző fázisaiban nézzük – amint rügyet bont, virágzik, levelet, termést hoz, új magokat érlel, majd lehullanak a levelek és ott áll a törzs – akkor mihez képest mondjuk azt, hogy bármelyik kevesebb/több, mint a másik?! Merthogy mind úgy tökéletes, ahogy van.

Az életről is ezt gondolom – a nő, ahogy megszületik és kislánnyá, pubertánssá, majd anyává érik, vagy 50/70 éves lesz – mihez képest mondom azt, hogy ő így vagy úgy kevesebb/több. Olyan mintha a változással azt akarnánk sulykolni, hogy valami olyat veszítünk el, ami már soha nem lesz, és hogy ez baj. Pedig én ezt fordítva gondolom. Valami olyat nyertünk, ami még soha sem volt, és ez jó!!! Ha elveszítjük a leveleket, akkor új lehetőséget kapunk új levelek reményében. Ez a körforgás egy életen át többször is megvalósul. Nem gondolom, hogy egy nő, ha eddig házasságban élt, és egyszer csak nem abban fog, vagy ha eddig 25 éves volt, majd eltelik még 25 év és 50 éves lesz, vagy ha a gyerekeinek már nem úgy van szüksége rá, mint korábban volt, akkor ez rossz lenne, hanem ez csak egy következő állomás, és nem lenulláz valamit, hanem egy következő szintre emel, ami érték.

Azt viszont látom, hogy a környezet nagyon szeretné azt a gondolkodásmódot rögzíteni bennünk, hogy amit nagy nehezen kialakítottunk, ahhoz ragaszkodjunk. Ugyanez a környezetünk sokszor nem támogató a változás tekintetében. Ebben benne van a családunk, a munkahely, igazából a legközelebbi barátok is simán. Amikor az ember lépi a szintjeit, nagyon sokszor szembesül azzal, hogy a környezet behúzza a kéziféket, hogy “úristen most mi lesz veled” vagy “megőszültél, te jó ég, de öreg vagy”.

Amikor léped a lépést még te sem tudsz feltétlen elég meggyőző lenni a környezetednek, hogy minden rendben lesz, mert még te sem látod.

Igen, és itt a bizalomról van szó. Örülök, hogy ezt behoztad, mert én nem gondolom, hogy van olyan, hogy kész vagyok, vagy hogy nem vagyok kész. Nincs olyan, hogy igen, most minden jó, vagy nem, most minden rossz. Minden pillanat csak része a folyamatnak. Folyton úton vagyunk, és abban köszönjük szépen lehetünk jól. Van, hogy sokat nevetünk, és van, hogy befelé fordulunk. Valahogy ez a teljesítménykényszer erőlteti ezeket a kitüntetett dolgokat. Pedig amikor az ember befelé ás, az nagyon gazdagító lehet, de nem feltétlen egy kommunikatív állapot, és nem biztos, hogy produktív kifelé. De az a természetes: nem mindig vagyunk kommunikatívak és produktívak kifelé, ez a természet rendje. Nem mi vagyunk ettől furcsák, hanem az a furcsa, aki mindig kommunikatív vagy produktív akar lenni. Ha sem magamtól, sem a környezetemtől nem várom el ezt az abszurditást, onnantól minden sokkal jobban működik.

Photo by Karolina Grabowska from Pexels